Az Utazó

Akt.:
Illusztráció
Illusztráció
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

Ugyanúgy, ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél,
a létezés útján haladó lélek is csak elidőzik egy életben.”

Buddha

Gondolkoztatok már azon, hogy vajon tényleg úgy történtek a dolgok, ahogyan az iskolában tanították nekünk, vagy a történelemkönyvekben olvastuk? Persze nem azokra a nyilvánvaló manipulációkra gondolok, amit az épp aktuális államrend belecsempész az írott történelembe.

Mit szólnátok, ha azt mondanám nektek, hogy voltak olyan idők, korok, korszakok, amikről a hétköznapi ember nem tudhat, s amely időket csak néhány halvány emlékezet őriz és az álmaink?

***

Valahogy úgy adódott, hogy abban a faluban akadt dolgom, ahol nagyanyám élt és gyerekkoromban oly sok nyarat eltöltöttem. Az utcában, ahol sokat játszottunk az unokatestvéreimmel élt egy néni. Furcsa, de nem jut eszembe a neve. Épp most hajtok el a háza előtt és valami különös és megmagyarázhatatlan érzés miatt tudom, hogy lassítanom kell és meg is állok. Visszatolatok és leparkolom a kocsit a düledező léckerítés előtt. Kiszállok.

Valamikor mesés kis virágoskert volt a ház előtt az udvaron. Kislánykoromban gyakran bekukucskáltam a kerítés lécei közt. Szerettem nézni a pillangókat a virágok fölött. Azt képzeltem, hogy egy öreg, jóságos tündér lakik itt, aki a falubeliek előtt titokban tartja, hogy varázsereje van.

Most viszont se virágok, se pillangók, pedig nyár közepe van. A ház düledezik látszik, hogy régóta nem lakja senki. A néni aki itt élt, már rég itt hagyta ezt a világot. Az utazó… valahogy most nem tündérnek képzelem, mint gyermekkoromban, hanem csak ez jut róla eszembe: az Utazó.

– Holnap ledózerolják, már megvették a telket.

Összerezzenek, észre sem vettem az idegen öregasszonyt, mikor állt ide mellém. – A szomszéd vagyok. Kint felejtették a táblát, de már nem eladó, megvette valaki.

Az asszony kíváncsian fürkészi az arcomat, és túl közel állt meg hozzám. Arrébb lépek. Tényleg, most látom csak a táblát a kerítésen: „EZ A HÁZ ELADÓ” felirattal, alatta egy telefonszám.

– Nem, én nem akarom megvenni – mondom – csak megálltam, már megyek is tovább.

Az öregasszony már nyitja a száját, bennem pedig felötlik, hogy most igazán nem vagyok abban a hangulatban, amikor végig akarnám hallgatni, hogy ki vette meg a házat, és egyáltalán semmit sem akarok meghallgatni, amit mondani akar. Csak szeretnék itt álldogálni egy kicsit, mert tudom, hogy mindjárt eszembe fog jutni valami… de mi?

Ekkor megment a nőtől egy gyerekhang: – Mamaaaaaa! Gyere gyorsaaaan! –kiabál a szomszéd udvarról egy kislány.

– Megyek! – kiált vissza az asszony és csak úgy faképnél hagy. Hál’ Istennek, mert így tudok tovább gondolkodni.

Egyre erősebb az érzés, hogy van itt egy gondolat, vagy emlék, vagy… nem tudom mi ez, de nagyon furcsán érzem magam. Kezdek szédülni is egy kicsit.

Nézem a kerítést, aztán a hiányos lécek között, úgy ahogy gyerekkoromban is, belesek az udvarra. Nincs ott semmi, benőtte a gaz. Figyelem a réges-régi kis vályogházat, a pici fehér tornácot. Valamikor ennek a tornácnak a párkányán sok piros muskátli tündökölt. Egyik egy régi fazékba másik egy törött cserépbe ültetve. Gyerekkoromban mindig az jutott róluk eszembe, hogy olyanok, mint az emberek. Az emberek is mind emberek, mégis mindegyiknek másmilyen a háza. A muskátlik is olyan egyformának tűntek, csak az különböztette meg őket, hogy mindegyik más edénybe volt ültetve. Embernek, muskátlinak, kinek mi jutott…

Felpillantok a tetőre, itt-ott beszakadt, olyan érzésem van, mindjárt beomlik. Akár össze is rogyhatna a tető, de a ház is, hiszen holnap úgyis letarolják, ezt mondta a szomszéd. Vajon van még valami odabent? Nem maradt e ott valami emlék? Biztosan rég kipakoltak már a házból mindent.

Ekkor kicsit feltámad a szél és elég erősen kezd fújni. Vihar közeleg?

Behunyom a szemem és azt képzelem, hogy lenyomom a régi vaskilincset és benyitok a kiskapun. Gondolatban átsétálok a csöppnyi kis udvaron, be a tornácra és kinyitom a házikó ajtaját. Nincs bezárva, de nehéz lenyomni a kilincset. Nyikorogva tárul fel az ajtó és én belépek a pitvarnak nevezett közbülső helyiségbe. A közepén egy régi, törött szék, felborulva. A poros fapadlón megsárgult újságpapírdarabok, és néhány törött üvegcserép hever.

Jobbra is és balra is egy-egy szoba nyílik. Valahogy tudom, hogy a bal oldali a nagyobb, ennek ablaka az utcára néz. A jobb oldali kisebb, ez az udvari szoba. De én nem a szobákba akarok bemenni. Tovább gondolom és képzeletben elsétálok a felborult szék mellett a helyiség hátsó részébe, ahol a kamra van. A kamraajtót levették a helyéről és a falhoz támasztották. A kamra nagyon apró helyiség, falain valamikor polcok voltak, ezek csavarjai még itt-ott látszanak. A hátsó falnak létra van támasztva a plafonon lévő nyíláshoz, melyen át föl lehet menni a padlásra.

Tovább folytatva képzeletem játékát igen, a hiányos létrafokokon fölkapaszkodom és az alacsony födémű padlásra érve görnyedten, de határozottan a hátsó tartógerendához igyekszem. Itt már csak guggolva férek el, végül már négykézláb mászok hátra a sötétbe. Egyenesen benyúlok egy kis résbe a födém és a gerenda közé és bizony, pont ott van, ahol tudom, hogy keresnem kellett.

Egy kicsiny ládikát veszek ki a rejtekhelyről. A teteje csupa por és pókhálós is. A zárján apró lakat, rég megette a rozsda, szinte magától lefordul a korhadt fadoboz oldaláról.

Nem lepődöm meg, ahogy felnyitom a ládikó fedelét. Ugyanúgy, ahogyan gondolataimban pontosan tudtam hol keressem, úgy azt is tudom, mi van benne. Egy réges-régi könyvecske. Lapjait gyöngybetűkkel, kézzel írták, hisz valami napló féle ez. Egyes lapjait megette az idő, szinte elporladtak, más oldalakon nem lehet kivenni az írást, mert belepte a penész és össze is ragadtak a lapok. Néhány oldal viszont egész jól olvashatóan megmaradt.

Magamhoz ölelem, mint egy féltett kincset, a régi naplót és lekecmergek vele a padlásról, le a létrán ki a házból egyenesen az udvarra megyek, viszem a könyvecskét és leülök a gazos fűbe. Felnyitom a könyv fedelét.

Mintha már nem is a képzelet játszana velem, olyan valóságosnak tűnik minden… A Nap hirtelen ragyogóbban süt, mint addig, ahogy olvasni kezdeném azokat a betűket, amiket még nem mosott el az idő. A kert körülöttem hirtelen átváltozik. Virágba borul az egész, színes illatos virágok vesznek körbe, rózsa és jácint és tátika meg árvácska és még rengeteg csodás növény. Madarak dalolnak a kert fáinak ágain, a fű, amiben ülök olyan, mint egy smaragdszínű puha szőnyeg, az ég pedig olyan hihetetlenül szép világoskék, amilyennek eddig soha sem láttam.

De én nem csodálom soká a varázslatossá változott kertet, mert olvasni kezdem azt a néhány oldalt, ami még olvashatóan megmaradt a könyvben. Egy történelem előtti, ősi letűnt idő halvány, különös emlékeit:

***

…A falu közepén jártam, vízért indultam, amikor megérkeztél. Lóháton jöttél, és ahogy megláttalak, elszállt belőlem, a szomorúság. Elhaladtál, mellettem, én letettem a földre a korsót, mintha csak megpihennék kicsit. Lopva hátranéztem, te épp akkor kötötted ki a lovadat, aztán bementél abba a kúp alakú sátorba, ahol az asszonyoddal laktál.

Mindenki ilyenben lakott, persze a véneké szebb volt, nagyobb és díszesebb. A Te jurtádat én meseszépnek láttam, talán azért mert tudtam, soha nem léphetek belé. Más valakivel élsz ott egy másik életet. A forrástól visszaérve egy fiú futott felém. Láttam rajta azt a hírt hozza nekem, hogy döntöttek a vének, mennem kell, és majd elfogadnom, amit sorsomról hoztak.

Így is volt. A vének tanácsa előtt állva egy kivételével, mind dühödt szemmel méregetett, mikor közülük a legfiatalabb elmondta, mi a büntetésem.

Asszony nem maradhat egyedül. Ez törvény volt. És, mivel én nem fogadtam el senkit, makacsságom és engedetlenségem árát most meg kellett fizetnem: Ha úgy akarok élni, mint egy férfi, menjek vadászni. Vadászni azok a férfiak jártak, akiknek még-, vagy már nem volt asszonyuk. Nagy szégyennek számított, hogy velük küldtek, de én mosolyogva fogadtam a hírt. Egyelőre megtörhetetlen voltam, mert bármelyik férfit hozták is elém, én mindig csak egynek az arcát láttam. Tudtam, hogy ő nem az enyém, mégis senki nem vehette át a helyét a szívemben. Te voltál az. Férfiruhát öltöttem hát, hajamat feltűztem, és alkonyatkor elindultam a férfiak lovagló csapata mögött, hogy teljesítsem, a rám kiszabott penzumot.

*

Akik legelöl mentek, tudták, még csak a pillantásomat sem vetem rájuk. Hallottam a gúnyos tréfáikat, amiket szándékosan hangosabban adtak elő egymás közt, hogy oda a csapat háta mögé, hozzám is elhallatszódjon. Engem ez egy pillanatra sem bántott, az ő nyomoruk volt, hogy rajtam
élcelődtek.

A többiek közül, akik asszonyt akartak maguknak néha hátrasandítottak, szemükkel méregettek. Volt, aki vágyódni látszott irántam, más meg azon gondolkodhatott, mihez kezdhet egy ilyen betörhetetlennek tűnő vadlóval, mint én? Ez sem érdekelt igazán, csak rád akartam gondolni, de arra nem, hogy otthonodban most ebben a pillanatban mit csinálsz. Emlékképeket idéztem fel magamban, és mint a legtöbbször most is a legkedvesebbeket… azt is: titokban, ott a pataknál…

Azon kaptam magam, hogy hangosan sóhajtok. Féltem, meghallják a többiek. Ezért még inkább lemaradtam. Már igencsak sötét volt. Eszembe jutott, amikor azon a hajnalon karjaid közül kibontva magamat nehezen, de mégis haza lopóztam. Otthon csak az üres sátor várt, a férjem távol a csatamezőn. Nem sokkal azután, hogy aludni tértem, jöttek a hírrel, hogy egyedül maradtam a világban. A férjem odaveszett a harcban.

És utána, ami következett… A bűntudat, és az üresség. És már csak te…

*

Arra eszméltem, hogy teljesen egyedül vagyok az erdőben. A Hold korongja olyan fényesen ragyogott, és olyan hamisan, mint amilyen hamis a világ, és benne a legtöbb ember.

Leszálltam a lovamról. Egy tisztáson találtam magam, a szélén egy kidőlt korhadt fa. A lovamat eleresztettem, hogy legelhessen, ha akar. Jómagam a fatörzsre ültem, az íjamat, és a vesszőket tartó tokot valahová magam mellé ledobtam a sötétben. Ittam néhány korty vizet a kulacsomból, és tovább gondolkodtam.

A vadászok már olyan messze jártak, hogy a hangjukat sem hallottam. Tudtam, hogy újabb büntetés vár rám a miatt, mert lemaradtam a többiektől, de jól tudtam azt is, miért pont ezt a vadászatot rótták ki nekem büntetésemül. Hátha a vadászok közül, valamelyik férfi megtöri a szívemet, az akaratomat. A nemzettségnek fiak kellenek, egyetlen nő sem maradhat férfi nélkül, míg termékeny korban van.

A Holdra sandítottam, amikor magam mögül zajt hallottam…

*

Megfordultam, és felálltam. A holdfényben alig láttam valamit, épp egy felhő úszott a Hold elé. A bokor és az aljnövényzet zörgött, majd fújtatást, horkantásokat hallottam. A hangokból rögtön tudtam, hogy mi lehet az, de még mielőtt az íjamért kaphattam volna, – feleslegesen, hisz nem láttam, hová dobtam le a sötétben – egy hatalmas hím vadkan csörtetett ki a bokrok közül. Azt hiszem, ő meglepettebb volt, mint én, hiszen én hallottam, ahogy közelít, de az állat engem nem hallhatott. A sötétben a fegyverem után tapogatózni meddő vállalkozás lett volna, ezért úgy döntöttem, szembe nézek azzal, ami következik. Aztán a Hold elől eltűnt a felhő, és hirtelen egész világos lett. És akkor megláttam a vadkan szemében, hogy támadni fog. Nem mozdultam. Nem féltem, sőt furcsamód inkább káröröm volt az, ami átjárta az ereimet. Arra gondoltam milyen lesz, amikor majd a falu öregei megbeszélik, hogy mi történt velem. Egyesek majd mentegetni próbálják a döntést, ami ahhoz vezetett, hogy halálra sebzett egy vadállat, éjszaka az erdőben. Mások szellemi erőnek tulajdonítják majd a dolgot, valami felsőbb akarat büntetésének a makacsságomért. Csak egyetlen öreg fog szánni engem, aki mindig próbált értem kiállni, de ez a falu ellenében sosem volt elég.

A vaddisznó egyre hangosabban, egyre haragosabban fújtatott. Miközben a vének tanácsán elmélkedtem, egész közel merészkedett hozzám. Merészkedett? Hisz látszott rajta, hogy nem fél. Dühös rám. Támadni fog. Már csak a kidőlt fatörzs választott el tőle, amin az imént ültem. Az pedig elég alacsony volt, hogy még egy ekkora állat is könnyedén átlendüljön rajta. Nem is akartam elmenekülni. Becsuktam a szemem.

És akkor, éles, süvítő hangot hallottam. A vadkan felvisított, újra fütyülés, újabb visítás, majd aztán ugyanez, harmadszor is. Csalódott voltam, mikor kinyitottam a szemem, mert azt hittem az egyik vadász talált rám. Nem akartam a lekötelezettje lenni senkinek. A nyílvesszők nekem jobbról jöttek. A hatalmas állat oldalából három vesző állt ki. A vadkan hörgött, haláltusáját vívta. De nem ez volt az, ami annyira meglepett! Nem az döbbentett meg, hogy az utolsó pillanatban megmenekültem, hanem a három nyílvessző. Nem tudtam róluk levenni a szemem. Tisztán látszottak a Hold fényénél. Fehér és fekete toll a végükön… Ismertem ezeket a nyilakat, és a kezeket, amelyek készítették őket.

A szívem ekkor szinte elviselhetetlenül hevesen kezdett dobogni, csak most kezdtem el félni.

*

Összeszedtem minden bátorságomat és jobbra fordultam. Sötét árnyékban álltál a tisztás szélén, de tudtam, hogy Te vagy. Most már tisztán éreztelek, a nyilak nélkül, csukott szemmel is tudtam volna, hogy Te állsz ott, mert elkapott az a furcsa megmagyarázhatatlan, feszítő érzés, amit mindig éreztem, ha a közeledben voltam.

Lassan kiléptél a holdfényre. Az arcod komoly volt, örömnek semmi jelét nem láttam rajtad. Felém indultál, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Futni akartam, rohanni hozzád, a karjaidba vetni magam, de képtelen voltam megmozdulni. Bárki azt mondta volna, hogy a halálfélelem, amit a vadállat okozta veszély miatt érezhettem, az változtatott sóbálvánnyá. Csak én tudtam, hogy ez miattad van. Éreztem, hogy őrülten ver a szívem, és egyre gyorsabban lélegzem, de a tüdőm, mégsem jut elég levegőhöz. Amikor odaértél elém, és már ott álltál tőlem egy arasznyira, hirtelen minden lelassult. Megállt a világ. A szél nem fújt tovább, az éjjeli állatok nem neszetek. Süket lettem és vak. Azaz, hogy mégsem. Csak Te léteztél ettől a pillanattól, a Te látványod, a Te hangod volt minden.

Néztél rám, egy kis ideig, ami nekem hihetetlen hosszúnak tűnt. Aztán a fegyvered magad mellé ejtetted, két karoddal átfogtad a derekamat, és miközben végig a tekinteted az enyémbe fúrtad, magadhoz húztál. és…

***

– Na, itt vagyok. Mondom, visszajöttem! – a mellettem megszólaló furcsa, rikácsoló hang úgy hatott rám, mint egy áramütés. Kinyitottam a szemem és hirtelen megint az utcán, a régi kis ház düledező kerítése előtt találtam magam. Lenéztem a kezeimre. A régi kézzel írott napló, amit az imént olvastam persze nem volt sehol.

A szomszédasszony úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna, de nem zavartatta magát: – Jól el tetszett itt bambulni kedves – vihogta. Szóval elkelt a telek. Mi járatban erre, csak nem házat venne itt maga is? – kíváncsiskodott.

– Nem – feleltem kurtán, és már arra gondoltam megkérem, hagyjon már békén, mikor újra a nagyanyja után kezdett kiabálni az előbbi kislány. – Hát, hogy ezektől a gyerekektől még beszélgetni se lehet! – morgott az öregasszony és visszament a saját portájára.

Értetlenül és megdöbbenve álltam ott vagy két percig. Nem tudtam eldönteni, mi történt velem az imént. Annyira valóságos volt, amit átéltem, de ugyanakkor megfoghatatlan és semmi addigi élményemhez nem hasonlítható csodálatos dolog, hogy azt szerettem volna, bárcsak folytatódna.

Újra becsuktam szemem. Nem történt semmi. Koncentráltam. Semmi. Már úgy összeszorítottam a szemem, hogy belesajdult a halántékom, de nem történt meg újra az iménti különös esemény. A szél is elült, csak a rekkenő hőség maradt az utcán, meg én.

Ekkor odaléptem a kis kertkapuhoz és lenyomtam a rozsdás vaskilincset. Zárva volt.

Még egyszer bekukucskáltam a lécek között, de nem láttam mást, mint a gazos, elhanyagolt udvart. Beültem az autóba és hazáig meg sem álltam.

***

A markoló vezetője, izzadt homlokát törölgette. A júliusi, szinte elviselhetetlen kánikulában az ájulás kerülgette a vezetőfülkében. Magát szidta, hogy miért pont a déli melegben jött ki elvégezni a munkát? Ivott néhány langyos kortyot az ásványvizes palackból, majd folytatta a dolgát. Nagy recsegés-ropogás közepette emelgette a munkagép a törmeléket egy teherautó platójára a régi ház udvarán. Ahogy a két hatalmas lapát maga közé szorította és fölemelte a tetőgerenda darabjait, hirtelen csilingelés hallatszott és a poros levegő megtelt szivárványszín csillámokkal.

– Mi a nyavalyás csillámpóni pék valaga ez? – meresztgette a szemeit a markoló vezetője – Tán napszúrást kaptam? – gondolta. Ki akart szállni a vezetőfülkéből, de meggondolta magát – Lehet, hogy valami elektromos vezetéket tépett szét a lapát? – morfondírozott.

Az ezer színben vibráló pontocskák, mint egy kis varázsfelhő szálltak fel az ég felé, s ahogy távolodtak a ház romjaitól, úgy halkult el az őket kísérő csilingelő muzsika is. Aztán csend lett és nem maradt más csak a törmelék meg a por.

A markolós ember elhatározta, hogy nem szól erről a nagy szikrázásról senkinek. De aztán este a kocsmában csak elmesélte a haveroknak a csillámos-muzsika dolgot. De meg is bánta, mert még hetekig élcelődtek rajta a cimborák.


portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.