Ajakbalzsam

Ajakbalzsam
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

Egy drogériában vagyunk. A helyhez illően a levegőben finom illatokat érezhetünk, kellemes csend van, a vásárlók magukban olvasgatják a megvásárolandó illatszer, vagy egyéb más, a boltban kapható termékek címkéjét. Vagy csak úgy nézegetik a polcokon sorakozó flakonokat, dobozokat, üvegcséket. Nincs sok vevő az üzletben, hiszen hétfő reggel van, alig pár perccel múlt fél tíz.

Mérikné Tripáz Hajnalka is ebben az üzletben álldogál, a ránctalanító arckrémek előtt sóhajtozik. Aznap reggel – miután útjára engedte kamaszkorú csemetéjét az iskolába -, tört rá Hajnalkára a szent elhatározás, miszerint még a mai napon beszerez valami csodakrémet, hogy a szemei alatt elhelyezkedő (szerinte) bőröndnyi méretű táskákat eltüntesse annak segítségével. Eme szent elhatározásához az utolsó csepp a pohárban drága fiacskája aznapi első mondata volt, ami így hangzott: „Banyek Anya, milyen táskásak a szemeid!”

Az ezt megelőző cseppeket ama bizonyos pohárba, viszont sokkal komolyabbak előzték meg. Voltaképp pont azok miatt kellett ráncűző csodapaszta a szemei alá. Ezen cseppek (okok) a fiatalodni vágyáshoz pedig Hajnalka férjura – nevén nevezve Mérik János – utóbbi időben művelt furcsaságai voltak.

Valójában ezek tették szükségessé a mai vásárlást. S habár Hajnalka próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, tulajdonképpen másra sem tudott gondolni, miközben bambán meredt a polcokon szépen sorakozó szemránckrémek dobozaira. Hogy mik voltak ezek az anomáliák Mérik János életében? Most Mérikné gondolatban szépen sorba szedte őket:

Egy. Jani mostanában nagyon gyakran túlórázik és/vagy maszekol. (Mérik János autószerelő, saját unokabátyja Mérik Péter műhelyében alkalmazottként dolgozik.)

Azelőtt nagyon-nagyon ritkán fordult elő, hogy János tovább maradt volna munkaidő után a műhelyben, de olyankor mindig hazatelefonált, hogy még valamit be kell fejezniük, és azt is megmondta, mikorra várható, hogy hazaér.

Mostanában viszont nem szól haza, ha később jön (ami újabban igen gyakran megesik), sőt őt magát nem is lehet elérni, mivel olyankor kikapcsolja a telefonját. Mikor hazajön, akkor pedig azzal magyarázza a kései érkezést, hogy elhúzódott a munka és kész. A kikapcsolt telefonra vonatkozó faggatásra meg általában azt motyogja, hogy „lemerült az a szar”.

Kettő. Hajnalka férje újabban kondzizni jár. Kb. két hónapja állítólag vett egy bérletet a közeli Aktív Gym elnevezésű konditerembe. Az a furcsa, hogy előfordul, az edzőcucca, miután ha a testedzést követően hazajön, nem izzadt, sőt épp olyan öblítő illatú, mint ahogy Hajnalka bekészítette azt Jani sporttáskájába. Ja, és semmi nem látszik János izomzatán! Mármint azon, aminek az edzés óta lennie kéne – gondolja Hajnalkánk.

– Segíthetek valamiben? … Hölgyem, tudok esetleg segí…

Az eladó hangját alig hallja meg az asszony, annyira el van mélyedve a listakészítésben, amivel majd elméletben tetten éri Janit. Egyébként még magának sem meri bevallani, hogy igazából nem akarja tetten érni a férjét sem elméletben, sem inflagranti. Dehogy is akarja, hiszen akkor hová lesz az egész addigi élete-életük?

Olyan most ez az egész, mintha nem is vele történne. De azért a szívét vasmarokkal szorongatja valami furcsán fájó sejtelem, a gyomra pedig émelyeg, „úristen, mennyire nincs itt levegő”.

– Szemránckrémet szeretne? – próbálkozik újra az eladó, fejével a Hajnalka előtt sokasodó ránctalanítókra bólintva. Fiatal kis hölgyike, makulátlan arcbőr, csillogó szemek, kedves mosoly.

– Köszönöm, csak nézelődöm – vágja rá Mériké Tripáz Hajnalka, és elfordul az üde és fiatal arctól.

– Rendben, szóljon nyugodtan, ha tudok segíteni – rebegi a lány, és otthagyja Hajnalkát az arckémes polcnál.

„Ja, amúgy tudnál segíteni, ha lenne egy varázspálcád. Vagy egy zsák pénzed, hogy plasztikáztassak.” – gondolja keserűen Mérikné – Atyaég, mit meg nem adnék, ha tizenöt évet fiatalodhatnék! A félretett kis dugipénzemből nem igen futná fiatalodásra, különben is a gyereknek megígértem a laptopot a szülinapjára.”

A kis kitérő után, Hajnalkánk tovább morfondírozik férjura néhány hónapja megfigyelhető változásán. Ott van még az is, hogy minden hétvégén ez megy: „átugrom a haverokhoz”. Vagy: „el kell ugranom alkatrészért”. Vagy: „elugrom a Petihez, mert…” Hova „ugrál” az ő férje mostanában hétvégenként? Ezek az ugrálások amúgy is két-három órásra sikerednek…

És a telefon! Ez már asszem’ a negyedik jel” – gondolja Mérikné – mostanában sosem hagyja elöl. Beviszi magával a fürdőszobába is. És késő este is pittyeg, mert üzenete jött. S ha ő, mint feleség rákérdez, hogy ki üzen ilyen későn, akkor ”semmi, nem fontos”, „a bank küldte az egyenleget” meg egyéb, hülye választ kap.

Arra még soha nem vetemedett Hajnalka, hogy megnézze a férje telefonján milyen üzenetek vannak. Mondjuk kicsit most bánta ezt a korrektséget, de amúgy alkalma sem nagyon lenne rá, hogy kikutassa a férje esetleges titkos üzenetváltásait. Mondom, gondolni sem akart arra az egyre nyilvánvalóbb tényre, hogy…
„A francba is, ki üzenget neki olyan későn, és miket?! Jogom lenne tudni!” – puffogott magában az asszony.

„Na, nézzük. Választok valamit, nem állhatok itt napestig, hamarosan kezdődik a műszakom.”
Ebben a pillanatban azonban Mérikné Tripáz Hajnalkát ismét megzavarták.

– Jaaaaj, Nettiiii! Az ajakbalzsam! Neked valami olyasmi kell, ami teltté és csillogóvá varázsolja az ajkaidat! – hangzott egy affektáló, fiatal női hang Mérikné háta mögül.

– Jaja, igazad van. Ma este őrülten szexi akarok lenni! Azt akarom, hogy engem lásson a legszebbnek a világon – jött rá a válasz, nem különben nyafka stílusban.

Hajnalka hátrasandított és szájhúzva nyugtázta, hogy két plázacica kopogott be tűsarkakon a mögötte lévő sminkes állványhoz.

– Nyugi, a bányarém feleségénél alapból szebb vagy. Naaa, nézd ez pont olyan színű! – nyafogta a Netti nevűnek a barátnő, és egy szájfényes tubussal hadonászni kezdett annak orra előtt.

– Kösziiii, Vivi! De cuki vagy, ez tényleg szupi!- hálálkodott „Netti”.

– Gyere, nézzük meg a parfümöket is – vihogta a másik, azzal el is klaffogtak tűsarkaikon.

„Uhh – gondolta Hajnalka – na, ez szép volt. És ezek kellenek a mai pasiknak?”

Aztán hirtelen valami furcsa, perverz kíváncsiság vett erőt rajta. Megfordult és rábámult a sminkszeres állványra. Volt ott mindenféle kence: szemfesték, meg rúzsok, arcpirosító és még rengeteg minden amiről Mérikné Tripáz Hanalka azt sem tudta micsoda. Mivel ő soha nem festette magát. Ja, de. Egyszer az esküvőjükön…

– Szia, Tripáz Hajni, hát ezer éve! Úristen, de rég láttalak! – most megint egy újabb, kellemetlen, rikácsoló hang szakította félbe az elmélkedést. Hajnalkának meg sem kellett fordulnia, úgyis tudta ki az. Ezt a hangot semmivel nem téveszti össze az ember. Kovács Andi volt, régi osztálytársa az általánosból. „Ó, csak most ne máááár”- gondolta Hajnalkánk, de azért mégis kényszeredetten a hang irányába fordult.

– Szia, Andi – mondta halkan.

– Hát, hogy vagy? Gyerekek? Minden okés? Mit csinálsz, vásárolgatsz, aha, hát igen… – ömlött a kérdésáradat az osztálytársnő szájából.

– Gyerek. Csak egy – nyögte Hajnalka, de a másik ügyet sem vetett rá.

– Mit veszel? Sminkek? Ja, hát igen a mi korunkban muszáj használni valami vakolatot! – Kovács Andrea hülyén vihogott, és Hajnalkának igazán kedve lett volna jó erősen orrba vágni. De persze nem tette meg.
A hülye vihogás abbamaradt és Andrea leemelt az állványról egy ajakbalzsamot. Forgatni kezdte a kezei közt, s szemöldökét ráncolva úgy tett, mintha a címkéjét olvasná. – Hát, tényleg mi se’ leszünk már fiatalabbak – mondta.

– Andi, az ajakbalzsam! Neked valami olyasmi kell, ami teltté és csillogóvá varázsolja az ajkaidat! – vágta oda foghegyről a száját épp eltátani készülő Andreának Mérikné Tripáz Hajnalka, azzal sarkon fordult és faképnél hagyta régi osztálytársnőjét.


portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.


Fotó: Fortepan
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. Pötröndi Kálmán lassan ballagott haza a kisboltból. Jobb kezében a zöld-fehér csíkos nylon szatyrot fogta, benne egy liter tej, négy kifli, húsz deka kenőmájas, bal kezében összetekerve a Hírhars...

mortimer
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. „A világon csupán két tragédia van. Az egyik az, ha valaki nem tudja megszerezni azt, amit akar, a másik az, ha megszerzi.” Oscar Wilde Mortimer professzor egy kedves, halk szavú, mindig és mi...