A kellemetlen ügyfél

Akt.:
A kellemetlen ügyfél
© Illusztráció: Fortepan

Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

„Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek.”

(Márai Sándor)

Ekvitás Frigyesnek föl kellett tennie a szemüvegét, hogy el tudja olvasni az ajtóra kicelluxozott papíron lévő feliratot.

Kinyitotta hát öreg irattáskáján mind a két kapcsot és a bal oldali első zsebből elővette szemüvegtokját. Ezután visszazárta táskáját és hóna alatt megtartva azt, további komótos mozdulatokkal felhajtotta a szemüvegtok tetejét, kivette belőle okuláréját és vele, a szemüvegtokkal anno egyszerre megvásárolt szarvasbőr szemüvegtörlő kendőt, majd óvatos, ámde alapos mozdulatokkal megtörölte szemüvege lencséit. Miután eme műveletet egy perc huszonnyolc másodperc alatt elvégezte, továbbra sem kapkodva, Ekvitás Frigyes az orrára helyezte látóalkalmatosságát, majd a szemüvegtokot érthető módon az elővételi mód fordítottjaként – elrakta viseltes táskájába: tehát a szarvasbőr kendőcskét visszatette a szemüvegtokba, majd becsukta annak fedelét, aztán újból kinyitotta aktatáskáján mind a két kapcsot és a bal oldali zsebbe helyezte a szemüvegtokot. És persze visszazárta a táskán a kapcsokat.

Mikor ez mind megvolt, csak akkor emelte tekintetét a Hivatal 428-as számú ajtaján kifüggesztett papírlapra: ÜGYFÉLFOGADÁS: 9h-14:30h-ig” – olvasta a feliratot Frigyes úgy, hogy hangot ugyan nem adott, de a szája mozgott, miközben olvasott. Bal kezéből a jobba áthelyezte táskáját, majd bal karját kissé meglendítette, hogy kézelője és kabátujja fölcsúszhasson, és megnézte mechanikus működésű Omega karóráját. Rendíthetetlen nyugalommal konstatálta, hogy fél három lesz nyolc perc múlva.

Ezután bekopogott az iroda megsárgult ajtaján.

– Tíz perc és itt a hétvége! – lelkendezett Barbara és a monitorra sem pillantva mutatóujjával megszokásból görgette lejjebb a Facebookot egere gombjával.

– Mit csinálsz hétvégén?

– A szokásosat – morogta éltesebb korú kolléganője, Irén – mosok, főzök, takarítok. Majd megtudod, te is!

– Hát még eszembe’ sincs férjhez menni! Ki akarom bulizni magam, amíg fiatal vagyok! – vigyorgott Barbara Irénre sandítva. Most is meglehetősen élvezte, hogy korban és küllemben az ő irányába billen a mérleg. Pontosan tudta, hogy a negyvenes évei közepét taposó Irén mellett ő, a maga huszonöt évével a nap bármely szakaszában meglehetősen üdén fest.

– Na, jó én kikapcsolom a gépem, nekem ennyi volt. Jöhet a buli! Utoljára még rápillantott a Facebookra, aztán gyorsan bezárta a számítógépen a korábban megnyitott ablakokat.

„Szerintem is lépjünk” – akarta volna mondani Irén, de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

– Na, neee – nézett össze a két nő. – Pont most? Pénteken? Fél háromkor?! – háborgott Barbara.

– Hát ez nem igaz! – morgott az orra alatt Irén is, de hangosan ezt mondta: – Igen!

Az ajtó lassan kinyílt és egy ötven év körüli férfi lépett be rajta. Ápolt és rendezett ruháján látszott, hogy azokat jócskán nem a legújabb divat szerint válogatták össze, de mégis megnyerő és kellemes benyomást tett a két irodista nőre. Elsőre legalábbis. Kalapját egy pillanatra megemelve beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót.

– Kezüket csókolom, bejöhetek? – kérdezte az ügyintéző hölgyektől a 428-as irodába belépve Ekvitás Frigyes.

***

– Fél háromig van ügyfélfogadás – a fiatalabbik nő felvont szemöldökkel nézett a férfire, hangja élesen csengett az iroda csendjében.

– Igen, nagyon kedves, elolvastam. Még pont időben, ugye? – mosolygott Frigyes először az idősebbik, majd az ifjabbik titkárnőre. – Még van nyolc percünk!

– Nézze, pár perc alatt nem hiszem, hogy… a mondat végét elharapta Barbara. Abban bízott, hogy ebből is megérti a pasi, hogy péntek van, és ilyenkor mindenki húz a melóhelyről, mint a vadlibák. De az ügyfél nem értette meg, mit akart ezzel sugallni, sőt! Vagy értette ő, és csak megjátszotta, hogy nem fogja fel a célzást. Mindenesetre a pasas az ellenkezőjét hozta ki Barbara szándékosan félbehagyott mondatából, már annak eredeti szándékát illetően. Az, hogy pár perc van a munkaidő végéig, láthatóan nem zavarta az ügyfelet.

Udvarias ember lévén Ekvitás Frigyes soha nem ült le addig, míg hellyel nem kínálták. Viszont most pillantásait sűrűn váltogatta az Irén íróasztala előtt elhelyezett, láthatóan az ügyfeleknek fenntartott szék, és Irén dacos tekintete között. A módszer bevált, a nő kelletlenül ugyan, de hellyel kínálta az ügyfelet:

– Tessék, foglaljon helyet. De nem hiszem, hogy ma már… szóval, hamarabb kellett volna ma jönnie – mondta mogorván Irén. – Miben segíthetek?

Ekvitás Frigyes helyet is foglalt. De csak miután kabátját akkurátusan kigombolta (egészen pontosan öt gombról beszélünk), levette és fölakasztotta az ajtó melletti fogasra. És miután teveszőr kalapját fejéről leemelve meghúzkodta annak karimáját (jó kis kalap az, nyugodtan viselhető még, ha az ember odafigyel, hogy ne gyűrődjön meg, amikor leveszi – szokta mondogatni Frigyes), a fejfedőt is a fogasra helyezte. Na, ezek után foglalt csak helyet Ekvitás, és amikor leült, akkor jutott eszébe, hogy a szemüvege rajta maradt. És mivel olvasó szemüvegre ebben a pillanatban nem volt szüksége, megkezdte a kapkodónak szintén csöppet sem nevezhető műveletet szemüvege elrakásának céljából. Először is, kicsatolta irattáskájának mind a két csatját…

Barbara a szemét forgatta és titkon abban reménykedett, hogy Irén száját mindjárt elhagyja valami olyasmi, hogy „Menj csak Barbikám, elég ehhez egy ügyintéző is”. De aztán eszébe jutott, hogy fordított esetben ő sem szokott hasonló gesztust tenni a kolléganője irányába, épp ezért ne is reménykedjen, hogy most Irén jó fej lesz vele. Már bánta, hogy napközben nem nyögött be valami hazugságot, hogy munka után sietnie kell, mert dolga van, időpontja valahova, vagy valami ilyesmi. Persze honnan is tudhatta volna, hogy pénteken fél háromkor beesik egy ilyen pofátlan alak?

Az ajtó fölötti nagy fehér falióra ketyegése roppant hangosnak tűnt a türelmetlen várakozásban Irén számára, amíg az ügyfél a szemüvegével bíbelődött. A másodpercmutató mintha lassítva masírozott volna körbe az óra számlapján, Barbara meg csak bámulta és egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét.

Amikor Ekvitás úr végzett táskáján a második kapoccsal is, fölnézett és mímelt döbbenettel nyugtázta, hogy a fiatalabbik irodista kisasszony szemgolyói szinte kifordulva tengelyállásukból hipnotikusan szuggerálják a falióra másodpercmutatóját.

– Nos? – szólt sürgetően Irén – mit tehetek Önért?

– Csak egy kérvény – válaszolta Ekvitás úr a „csak” szócskát megnyomva, s közben Barbarára nézett méltatlankodva. Néhány percet vesz igénybe mindösszesen a velem való foglalatosság – mondta ezután negédes hangon Irénnek, aki vele szemben ülve a számítógépén megnyitotta a szükséges programot.

– Nyomtatványt töltött ki? Írásban elhozta? – kérdezte a nő és igyekezett a sürgető hangnemet udvarias, ámde célravezető formában megütni.

– Persze, hogy elhoztam – mosolygott az ügyfél, – máris adom – és elkezdte kicsatolni az ölében tartott irattáskáját.

Tizennyolc perc elteltével Barbara feladta, hogy tovább számolja a már oly sokszor említett irattáska csatjának ki- és bekapcsolását. Mert mindannyiszor, ahányszor szükség volt elővenni belőle valamit: kérvény, szemüveg, személyi okmányok, korábbi- előzményezett iratok, csatolmányok és így tovább, Ekvitás úr mindig kifűzte a csatokat, majd újra bezárta a táskáját.

Az ifjú Barbara azon kapta magát, hogy nem ezt a félkegyelmű hapsit szidja magában, hanem, hogy egy pillanat alatt rettenetesen meggyűlölte kolléganőjét, amiért nem egyetlen táskanyitásra kért el mindent az ügyféltől, hanem mindig megvárja, hogy az ügyfél kinyissa és bezárja azt a nyamvadt holmit!

Ekkor jött a csattanó, amikor is kolléganője közölte ezzel az Ekvitás nevű fazonnal, hogy az ügye nem hozzájuk, hanem a szomszéd irodához tartozik! A lány úgy érezte, hogy a koponyája menten szétcsattan, és apró agyvelődarabkák fogják beteríteni az ügyfelet, Irént és azt a rohadt táskát is.

Barbara nem tudta, hogy csak képzeli, hogy szűkölő kutyahangot ad ki magából, vagy valóban hangosan nyüszít? Hosszú, hegyes műkörmei a tenyerébe vájtak, ahogy az öklét összeszorítva próbálta türtőztetni magát.

Úgy érezte, minden egyes kabátgomb begombolása egy-egy percet vesz el fiatal életéből és az idióta tökfedőt legszívesebben maga nyomta volta a kedves ügyfél fejébe, csak menjen már! Végre összeszedelőzködött a fura nevű pasas és a két nő áttessékelte őt a szomszéd irodába.

– De tessék sietni – szólt utána Barbara, – ott meg csak háromig vannak! – azzal gyorsan odavetett egy „jóhétvégét” munkatársnőjének és iparkodott mihamarabb lelépni. A lépcsőfordulóban még hallotta az ügyfél hangját, amint benyit a 429-esbe: „Igen, tudom, háromig, de addig még van pár percünk!”

***

Epilógus

A buszmegálló felé sétálva Irén fölhívta a legjobb barátnőjét. Nem sietett, a háromnegyedes buszt úgyis lekéste.

-… te, látnod kellett volna a kis Barbibaba arcát! Azt hittem felrobban, de nem mert szólni. Én meg csak hagytam, hogy a fickó ki-be kapcsolgassa a hülye táskáját, sőt, megvártam, míg visszazárja és utána kértem tőle a következő dolgot. A kiscsaj meg rohant volna haza készülődni, gondolom ma is buliba megy. De tudod ő sem mondta nekem egyszer sem, hogy majd ő ottmarad helyettem, még akkor sem, amikor tudta, hogy beteg a gyerek…

Amíg a buszmegállóhoz ért, Irén végig Barbarán nevetgélt a barátnőjével a telefonban. Szemében gonosz kis fények villogtak, cipősarkai pedig vidáman és elégedetten koppantak a járdán, hiszen péntek délután volt!


*aequitas: latin, jelentése egykedvűség, igazságosság, jogegyenlőség, lelki nyugalom, méltányosság, türelem


Illusztráció
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. Kitalált hotelsztorik, csak 18 éven felülieknek. Most, hogy vége a nyárnak eltehetjük a kellemes nyaralós emlékeket a hűvös téli napokra. Hazánkban a számtalan szálláslehetőség között van egy ...

A fiktív történetet e kép ihlette
Debrecen - Fiktív történet egy régi fénykép alapján. Ungvári Zsuzsanna írása. Azon a délutánon, amikor lefényképezték az osztályt, én csak arra tudtam gondolni, hogy miért pont Rajnay Jolánnak engedte meg a tanító néni, hogy a palatáblájára felírja, hogy III. á, és hogy ő fogja a kezében azt a hü...