Novella: A hadvezér

Akt.:
Novella: A hadvezér
Debrecen – Ungvári Zsuzsanna írása.

„Senki nem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét.”

(Szepes Mária: A vörös oroszlán)

A hadvezér

Nem mese az, ami most itt következik, hanem egy vékony kis szövetszál az örök körforgásban, mely ugyanúgy addig gombolyodik, mint a többi életfonál, míg végül az ezer meg ezer kanyarulaton át szerzett tudás ki nem egyenesíti és visszatérhet végre egyenesen az eredendő forrásba.

„A Hadvezér, akitől mindenki rettegett, és félték parancsait, büszkén ült éjfekete lován. Délceg, erős férfi volt, noha már nem volt épp fiatal. Száz, meg száz csatát megvívott, melyekkel királya háborúkat, nyert. Hatalma – sokan beszélték – a királyéval vetekedett, hiszen az ő harci erejének és tudásának köszönhette az uralkodó a rengeteg földet és gazdagságot, amit hódító hadjáratuk során szereztek. A Vezér akárcsak királya bármit megkaphatott, bármit megtehetett. Szíve viszont, kérges volt és vad. Senki hozzá nem férhetett. Könyörtelenségének híre messzi tájakra eljutott, és nem volt, aki ne tudta volna, ha az ő serege támad, az ellenfél biztosan elveszett.

A hadvezér, akinek nevét e helyütt nem említhetem, büszkén szemlélte seregét. Királyának parancsára újabb országot készült leigázni. Néhány napja vertek tábort az utolsó legyőzni vágyott birodalom királyának palotája alatti völgyben, ahol majd a végső csata zajlik. Ebben a palotában lakott Szemurák király, akinek földjeit eddig még nem kaparintották meg. Csak napokra, esetleg hetekre volt a Hadvezér az utolsó csatától, amivel felhelyezi a koronát a hadjáratra és megszerzi uralkodójának Szemurák király birodalmát.

A Vezért a gazdagság nem érdekelte. Ő csak a hatalmat vágyta, a másokban keltett félelem, rettegés éltette, úgy érezte az életerejét az emberek félelme táplálja. Úgy volt számára rend a világban, ha félik a nevét, ha leborultak elé kegyelemért könyörögve. De ő sohasem kegyelmezett.

Ahogy így haladt, végig a táboron, – kísérete mögötte -, igen büszkén gondolt magára. Katonái mind tisztelettel és félelemmel hajtottak főt, amerre ment. Nagy sokára a tábor széléhez értek ő, meg a kíséretében lévő kapitányok és hadurak.

A tábor végén a sereghez csapódott potyalesők tanyáztak, akik hasznot próbáltak húzni a közelgő csatára itt letáborozott sereg katonáiból. Árusok, akik a portékájukat a tábor lakóinak próbálták eladni, szélhámos jövendőmondók lestek a hiszékeny fiatal katonákra: néhány garasért a csata kimenetelét, életet vagy halált jóskövekből akarták nekik elárulni, testüket áruló nők könnyű örömöt kínáltak, de volt, aki bort mért, vagy talizmánt árult és lézengtek itt egyéb nyomorultak, akik csak koldultak. Zajos, zavaros mocsokkal teli része volt ez a tábornak, megtűrve, de teljesen elkülönülve a rendezett katonai körlet fegyelmezett rendjétől.

A kevély hadvezér, ki tudja miért, ezen lealacsonyító emberek közé vezette pompás paripáját. Amerre ment, mindenhol leborultak előtte. Halk szóval dicsérték, áldották nevét. Lovának léptei nyomán a félelmet, és az iszonyatot szinte tapintani lehetett.

Ahogy ügetett a sok, számára semmi ember között, egyszer csak megtorpant. Megállította a lovát, és megállt egy fekete csuhás alak előtt. Apró termete, törékeny alkata a fekete csukja és köpeny alatt is kivehető volt.

Csakis nő lehet, ezt azonnal tudta a Vezér. Aztán rájött, nem is az a különös, – ami miatt lovát, és csapatát is megállította – hogy egy törékeny nő, van elrejtve a köpeny alá, nem is az, hogy tartása nemesi és büszke itt a porban is. Hanem az, hogy ez a titokzatos alak nem borult le előtte. Még csak nem is hajolt meg.

Ahogy aztán egy pillanatra megdermedve a szokatlan jelenet miatt a kegyetlen vezér ott ült lován, a fekete köpenyes alak előtt megállva, és mindezeket végiggondolta, az ismeretlen mégiscsak kissé meghajtotta magát előtte. Mozdulataiban tiszteletteljes finomság rejtezett.

– Ki vagy? –förmedt oda a Vezír.

A titokzatos idegen keze a csukja felé nyúlt. Apró, női kezek voltak, a kapitányok mégis a fegyvereik után kaptak. A Vezér viszont intett, így mindenki arra várt, hogy mi következik.

A nő, hátrahajtotta kámzsáját, és a Vezér megdöbbent. Soha még ilyet nem érzett. Egyszerre kavargott benne az ismerős és az ismeretlen, mintha emlékeznie kellene, de valami árnyék vetül az emlékekre, ami miatt nem tiszták az elméjébe feltolulni kívánkozó képek… A különös asszony egyenesen a szemeibe nézett, ami nagy tiszteletlenségnek számított a nem egyenrangúak között. De ezzel most mit sem törődött a legelső hadúr. Lenyűgözte a nő szépsége. A haja és bőre világos volt, szemei zöldek. Messzi ország szülötte volt, ez rögtön látszott.

Ezer kérdés kavargott a Hadvezér fejében. Olyan különös volt ezt a nőt itt látni, olyan ide nem illő. Ösztöne azonnal veszélyt akart sejteni, de a valóságban semmi ilyesmit nem érzékelt. Régi harcos múltja alatt olyan erősre fejlődött benne az ösztön, ami megsúgja a veszélyt, hogy mindig hitt ennek az ösztönnek. De most semmi veszélyeset nem érzett. Bámulta a nőt. És tudta: akarja. Nem fogja itt hagyni, bárki legyen is. Ő a Vezér, bárkit megkaphat, tehát magával viszi a sátrába.

– Ki vagy? – kérdezte tőle ismét félelmetes hangján.

Mire a nő, halkan válaszolt:

– Tudod a nevem, Vezérem.

…..

Mindezek előtt néhány nappal történt, hogy két hatalmas őr, egy gyönge testű tolvajt a hadvezér által megtámadni készült Szemurák király palotájának jéghideg márványpadlóján rángatott végig. Hol karjánál, hol lábánál fogva húzták a gyönyörű padlón, melyet szépséges, márványba karcolt lótuszvirágok

díszítettek. Amerre haladtak, a lótuszvirágok vércsíkosak lettek, és mintha hervadni kezdett volna a sok csodálatos márványvirág.

– Itt van, nagy jó uram! Elfogtuk és parancsodra idehoztuk – szólt az egyik katona.

A míves, arannyal, és drágakövekkel ékesített pompás trónus előtt egy díszes ruhába öltözött előkelő ember állt. Ő volt a király udvarnoka. Minden, a palotával kapcsolatos ügyet ő intézett, hivatalos, vagy személyes királyi ügy legyen az, minden dolog az ő kezén ment át, mielőtt az uralkodót ő maga személyesen tájékoztatta volna. A király jellembeli gyengeségének következményeként, hosszú évek alatt alakult így, hogy Szemurák király udvarnoka ilyen hatalomra tett szert a palotában.

Magas, szikár ember volt az udvarnok. Szemeiben a kapzsiság, és kicsinyesség tüzei égtek. Ezen jellemvonások megcsúfították külsejét is: arca mindig merev, örömtelen volt, orra szinte karvalyszerű, válla görnyedt, kezein hosszú vékony göcsörtös ujjai, mintha mindig markolni akarnának valamit.

Az udvarnok lassan megfordult, és a földön fekvő alakra vetette megvető pillantását.

A padlón arccal lefelé egy vékony, apró alak feküdt, hosszú, vállait körülölelő tincsei ezen a földön oly idegenül világos voltak. Ruhája koszos és véres.

– Kém vagy?- vágta oda a kérdést, ami igazából már a vád volt. Kémkedni jöttél a palota közelébe, hogy ellenségünknek eladd, amit itt megtudtál?

Az alak nem mozdult, és nem is válaszolt.

– Állj fel, látni akarom az ábrázatod! Honnan való vagy?

Ekkor maga a Szemurák király lépett a trónterembe. Mindenki leborult előtte, az udvarnok és az őrség egyaránt. Csak a földön fekvő test nem mozdult, mintha már nem is lélegzett volna.

– Mi folyik itt? Ki ez?- kérdezte halk, de királyian méltóságteljes hangján az uralkodó.

– Úgy tűnik elfogtunk egy kémet, fenséges uram – válaszolta fejét lehajtva az udvarnok.

– Úgy tűnik? – kérdezte a király, majd a földön fekvőhöz fordult:

– Fel tudsz állni?

A vádlott lassan, összeszedve erejét, felállt. Ekkor az uralkodóra nézett, aki mindenki megdöbbenésére hátralépett egyet.

A Szemurák király megbabonázva állt. Egy idegen országból való nő volt a kémnek kikiáltott alak. Egy gyönge nő. Arca véres és maszatos, egyszerű ruhája piszkos volt, és elszakadt.

A nő a király szemébe nézett, majd meghajolt. Fájdalmas volt ez a mozdulat, a király pedig magáról megfeledkezve a nő felé nyúlt, hogy segítse fölegyenesedni.

– Ki vagy te? –kérdezte a király, miközben fel sem tűnt neki, hogy ez a valószínűleg alacsony sorból való nő, végig a szemébe néz.

– A nevem nem fontos, fenséges uram – válaszolta csendesen a nő – az csak festett jel, mely az idő útjain úgyis lekopik.

…..

Hogy mi történt ez után a palotában, azt pontosan nem lehet tudni. Többen, többféleképpen mesélik. Úgy is, hogy Szemurák király szövetséget kötött e nővel kinek varázsereje volt, a félelmetes Hadvezér ellen, és megtette legfőbb jövendőmondójának. Azt is beszélték, hogy erővel ágyasává tette, de még úgy is forgatták a történetet, hogy a messzi honból érkezett nő igézte meg úgy Szemurák szívét, hogy az többé nem szabadulhatott a szerelemtől.

De hogy Szemurák király küldte, vagy a nő maga ajánlkozott, mégis csak elhagyta a palotát a különös leány és a Hadvezér táborába indult. Ezért a legvalószínűbb változat az, ahogyan én mondom el ezt a történetet, mert néhány nap múlva, ahogy az előbbiekben már elmeséltem, ezt a különös leányt ott találjuk az ellenség táborában, maga a Hadvezér előtt állva. A Hadvezér és a leány valóban ott találkoztak először abban az életükben, és én úgy beszélem el ezt a történetet, ahogy ez után a találkozás után megesett.

A Hadúr, ki megszokta, hogy minden az övé, amire csak rápillant, a sátrában várakozott. Olyan feszültséget érzett, mint még talán soha. Várakozott! Ő, kinek sosem kellett így tennie.

Mindig minden abban a pillanatban történt, ahogy a parancs elhagyta a száját. Csak parancsolni tudott. A kérést soha nem ismerte.

Most meg várnia kell. Várt, hogy parancsára a szolgálók megmosdassák, felöltöztessék a nőt, akit a tábor szélén a megvetendők között talált.

A szíve erősen vert, pont úgy, mint a csaták előtt, ha tudta igen nehéz az ellenfél. Ugyanakkor érzett valami szokatlant, valami nyugtalanítót. Hajtani akarta az idő kerekét. Mihamarabb újra látni a nőt, akinek a nevére csak kérges szíve legeslegmélyén emlékezett valami álomszerű ködben. Milyen különös név volt az! Hangosan ki nem mondható, varázslatos név.

Csak addig a pillanatig jusson el, hogy újra láthatja… Mi ez? Varázslat, valami bűbáj? Lehetetlen. Őt, a legfelsőbb Vezért harci istenek védik, őt nem lehet megdelejezni!

Fel alá járkált sátrában, ami igen kényelmesen és pazar pompával volt berendezve. Díszes, puha szőnyegek, és hatalmas, nem kevéssé kényelmes fekhely volt a legbelső helyiségben, ahol a Vezír jelenleg türelmetlenül járkált. Ide csak az ágyasai és egy-két szolga jöhetett. Parancsnokait és tanácsadóit a külső, katonásabb küllemű részben fogadta. Ott tárgyalták meg a haditerveket. De a nőt, a varázslatos nőt csakis ide a személyes hálótermébe várta. Pedig még magának sem merte bevallani, hogy nem gondolta tovább a dolgot, mint hogy a nő előtte áll, és jómaga ismét belenézhet abba a csodás szempárba.

Csak erre vágyott ebben a pillanatban. Nem történt még vele ilyen, de a csata, a háború, az uralkodó mind száműzve voltak gondolataiból.

Aztán meghallotta, hogy jönnek. Három szolganő kísérte a leányt, akit hadúr életében először: csodált.

Amikor újból meglátta, hihetetlen módon a Hadvezér száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Soha ilyen sem történt még gyermekkorában sem! Sóhajtott, ő a vezér! És most három szolga is hallotta őt sóhajtani! Mi ez? Éktelen haragra gerjedt, és égzengő hangon kizavarta a szolgákat.

Ketten maradtak. A nő és a legfelsőbb hadúr.

……

Eközben, a palotája egyik titkos termében Szemurák Király, – akit a Hadvezér serege fenyegetett – néhány hű tanácsnoka és kapitánya a csata kimeneteléről vitatkoztak. Azaz, hogy valójában csak a tanácsadók és vezérek vitatkoztak, meglehetősen hangosan. Érezték, hogy veszve van minden, nem bírnak majd az ellenük felsorakozott hatalmas sereggel.

A hangos szóváltásokra mit sem ügyelve, az uralkodó az egyik ablak előtt állt. Tekintete a távolba meredt, mintha csak a völgybe akarna látni, ahol a gyülekező ellensereg türelmetlenül várja, hogy megindulhasson, hogy elveszejtse Szemurák királyt és népét. De igazából csak egy valaki körül jártak a gondolatai, aki szintén a táborban lehetett. Egy világos hajú, fehér bőrű nőre gondolt, aki most életét kockáztatja az ő, és népe életéért.

Csak a király, és néhány hű embere tudta, hogy vállalva minden veszélyt miért ment ez a nő az ellenség táborába.

Míg emberei a csatáról vitáztak, Szemurák király, népének utolsó nagy uralkodója felidézte magában, hogy mi történt, miután az udvarnoka elfogta ezt a különös, idegen nőt:

– A nevemet tehát már tudod, fenséges uram – mondta a lány szinte suttogva a királynak, akinek sajgott a szíve a nő fájdalmai láttán.

Maga sem tudta miért, azonnal szolgákat hívatott, szobát parancsolt, fürdőt, gyógyítót hozatott a nő mellé, és mikor eltelt némi idő, személyesen kereste őt fel abban a lakrészben, amit a nőnek rendelt.

Mikor a király a szobába lépett, meglepődve látta, hogy a nő az ablak mellett áll és nem ágyban lábadozik a sok sérülés után, amit a katonáitól kellett elszenvednie.

A nő illendően meghajolt, az uralkodó előtt, és mosolyogva a szemébe nézett.

– Köszönöm jóságodat, Fenség.

– Remélem, mindened megvan itt, ha mégsem, szólj, és magam hozatok, amire szükséged van – mondta a király.

– Nincs szükségem semmire, ez is több mint, ami most kell – válaszolta a nő.

– Mondd – ki vagy te, és miért vagy itt? – kérdezte az uralkodó – Érzem, hogy okkal jöttél, és engedd meg, hogy bocsánatodat kérjem, az udvarnokom miatt. Szavamat adom, hogy kellőképpen megbüntetem.

– Nincs szüksége büntetésre, – válaszolta a nő – egyedül így találkozhattam önnel. Az udvarnok jelleme okozta testi sebeim begyógyulnak majd, ezek eszközök voltak csupán, melyek ahhoz segítettek, hogy találkozhassunk. Az idő viszont sürget. Okkal jöttem, valóban. Ez az ok, pedig az, hogy segítsek fenségednek.

– Segíteni? – húzta fel a szemöldökét a Király, ugyan miben tudnál te, törékeny lélek nekem segíteni?

– A testem törékeny, nem a lelkem – mosolygott a nő a királyra, majd leült az ágy szélére.

Senki nem pihenhetett az uralkodó jelenlétében, ez szinte halálos sértés volt. Most mégis a király ezt észre sem vette. Maga is nő mellé ült, és figyelmesen hallgatta, amiket az mondott neki.

– Mit gondolsz – tette föl a kérdést a Szemurák királynak a nő – mennyi jó lélek, és mennyi démoni él a földön?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a Király – talán fele-fele.

– Gondolja át még egyszer a válaszát, fenséged – nézett erősen az uralkodó szemeibe a nő, majd így folytatta:

– Sokallta több jó lélek van a földön, mint gonosz. Eredendően gonosz, démoni lélekből alig van néhány. Mégis oly nehéz velük harcolni. Én segítek fenségednek, hogy legyőzze azt az ellenséges sereget, mely a palotája alatt várakozik eltiporni népét, és elvenni javait.

– Ugyan, hogyan tudnál te nekem segíteni ebben? – hitetlenkedett Szemurák király.

– Hatalmamban áll megtudni azt a haditervet, amivel az ő Hadvezérük minden csatát megnyer.

– Hogyan tudnád te azt kitudakolni, s főleg elárulni nekem, még mielőtt elfognak, megkínoznak, és megölnek? – ugrott fel gyanakodva a király az ágyról, ahol a nő mellett ült az imént.

– Ismerem a Vezírt – válaszolta halkan a nő.

– Ismered a Vezírt? – ismételte most már kiabálva a király – hát mit gondolsz te? Bolondnak nézel…

A nő látszólag a lehető legtiszteletlenebb módon az uralkodó szavába vágott:

– Fenséges Királyom! Erre most nincs idő! Bocsássa meg, mindazt, amit most feldúltságnak, haragnak érez, de hinnie kell nekem! Nézzen a szemeimbe, és látni fogja, csak bennem lehet bizalma. Árulók és spekulánsok vannak ön körül. Ezt kegyelmed is sejti.

A király a nőre nézett. Egyenesen bele abba a zöld szempárba, ami már legelőször is kimondhatatlanul megigézte…

És akkor a király, hirtelen egy zöldellő rétet látott maga előtt, – mintha egy ablakon át, egy másik világba, vagy más korba nézne – a rét fölött meg halványkék eget. Két gyermek futott át a réten, egy fiú és egy leány. A fiú fekete

hajú, erős termetű, a törékeny leány hajában virágkoszorú, világos, hullámos tincsei repdestek utánuk, ahogy kézen fogva futottak. Testvérek voltak.

Valahonnan ismerős volt e kép a királynak, egy más világból, egy másik kor másik életéből. Felismerte magát és a nőt a két gyermekben, de mielőtt még felidézhette volna az egész másik életet, eltűnt minden és újra a palotában találta magát a nővel.

Oka volt ez az ábrándkép, ez az emlék egy másik életükből, ahol ők ketten édestestvérek voltak vagy sem, de ettől a pillanattól kezdve az uralkodó vakon hitt a nőben.

A nő beszélni kezdett neki, mindenről, amiről tudnia kellett. Sötét, öreg este lett, mire a lány a mondandója végére ért. Akkor a király behívatta két leghűségesebb emberét, akikben még megbízott, és parancsba adta nekik, hogy hallgassák meg ezt a leányt, és teljesítsék, mint parancsot, amit nekik mond.

A nő halk szavaival, csak annyit kért, hogy másnaptól, minden hajnalban az egyik hűséges katona várja őt az ellenség tábora alatt, egy titkos helyen. Ő átadja azt, minden alkalommal, amit megtud, de csakis a királynak számolhat be az üzenetvivő. Ha egy hajnalon ő maga nem lenne a megbeszélt helyen, akkor tudják, hogy elveszett, ne várják, ne menjenek érte.

Harcoljanak népükért teljes szívükkel és minden erejükkel.

Mindezek után durva szövésű vászonruhát és egy fekete kámzsát öltött magára, és hajnalban kiszökött a palotából.

……

Most a leghatalmasabb Vezír és a nő egymással szemben álltak a hadúr sátrának hálórészében.

Mást nem viselt a nő, csak egy egyszerű fehér vászonruhát, amit a szolgák adtak rá, miután illatos gyógyfüvekkel készített fürdővízben megfürdették, testét finom olajokkal bekenték. Mezítláb volt, haja kiengedve, káprázatos volt, egyszerű és mégis légies.

A Hadvezér nagyot nyelt, mert a nő látványa olyan hatása volt rá, amit még szintén soha nem érzett. Mégis ismerős volt ez az érzés. Elviselhetetlenül erős vágy kerítette hatalmába, szinte bódultan állt a pompás lakrésze közepén. Lábai viszont nem mozdultak, karjai ernyedten lógtak a teste mellett, torka kiszáradt.

Lépni, mozdulni, szólni nem tudott. Csak állt, mint akit sóbálvánnyá változtattak, miközben a nő lassú léptekkel, de ravaszul úgy haladt el mellette, hogy vállával súrolta a hadúr karját.

Mint egy varázsütés, olyan volt ez az érintés. A Vezír most már mozdulni tudott, és a nő után fordult.

A nő lassú, kecses léptei a Vezér ágyáig vezettek. Ott megfordult, és leült. Majd szép lassan, mint egy vadászni készülő puma, az ágy közepére húzódott. És ott térdelve a sarkaira ült.

Kezeit az ölébe ejtette, haja a vállára omlott. Fehér inge a vállán kissé félrecsúszott, látni engedve bársony bőrének ragyogását.

A leghatalmasabb Vezér, kit még soha le nem győztek, megbabonázva állt még néhány pillanatig, majd elindult a nő felé, és oldalvást leült az ágyra, úgy hogy felsőteste a nő felé fordult. Más nőt, ágyast már rég a birtokába vett volna, hogy aztán kidobja innen, mint valami használt portékát.

De most nem tett semmit, csak a nő nyakát nézte, abban gyönyörködött, ahogyan egy finom ér lüktetett e kecses nyakon, és arra gondolt minden hatalmát odaadná, csak ez a nő most őt önként megcsókolná.

A lány a Hadúrra mosolygott, s az ettől egy kis erőre kapott:

– Ki vagy te? –kérdezte rekedten, és tőle meglepően halkan.

– Hiszen már elmondtam neked, ki vagyok – válaszolta a nő.

– Igen. De honnan jöttél, és miért?

– Jósnő vagyok. Ha kéred, elárulom a sorsod – mondta a nő, miközben egy kissé közelebb húzódott a férfihoz.

– Ha kérem?! – nevetett a Vezér. Én nem szoktam kérni!

– Ha kéred – ismételte a nő, és még közelebb ült.

– Meg akarsz babonázni, – kérdezte a Vezír – hát, nem tudod, ki vagyok?

– Pontosan tudom, ki vagy. Életek óta ismerlek. De most eltévedtél.

– Mit jelent mindez? – kérdezte óvatosan a férfi, mert valami ismerős érzés kezdte hatalmába keríteni. –Honnan ismerlek?

– Hiszen mindig is ismertél. Csak elfelejtettél. És azt is, hogy ha nem fogom a kezed, eltévedsz. Ha nem vagyok melletted, a szívedet a sötétségnek adod. Olyan vágyaké leszel, ami a hatalom után hajt. Mellettem vagy önmagad, emlékezz!

– Miket beszélsz?- hőkölt hátra a Hadvezér. Pedig, mintha megsejtett volna valamit. Egy emlék, valaminek az érzése, csak nem bír az eszébe jutni. Mi is volt az, vagy ki?

– Boszorkány! – kiáltott a Hadúr, de mielőtt az őröket hívta volna, hogy vigyék és öljék meg a nőt, az hirtelen megfogta a kezét.

Csönd lett. A vezér, mint akit tényleg megbabonáztak, elhallgatott. Hirtelen nem tudta, mit is akart tenni az előbb.

– Sajnálom, – mondta szomorúan a nő – elkéstem.

Akkor a férfihoz húzódott, akinek elméje még mindig ködös volt a nő varázsos hatása alatt. A hadvezér ismét a nő mellé az ágyra ült.

– Mi az, mi történt, mit művelsz velem, meg akarsz babonázni? – kérdezte haragtól fűtve a Vezér, mire a nő így válaszolt:

– Parancsodra megmondom a sorsod, hát nem emlékszel?

– Na, mondd, vigyorgott a Vezír – és a tenyerét a nő felé nyújtotta.

– Nem a tenyeredből, hanem a szemeidből olvasom ki – súgta a nő, és így folytatta: szerelmes leszel. A csatát, s vele együtt e háborút elveszíted.

A hadúr haragja már kitörni készült a száján, de a nő egy pillantással nyugalomra intette.

– Elárulnak majd, és ezen árulás nyomán kényszerít térdre az ellenség! De megtalálod a szíved, ami nem lesz sokáig a tiéd. Valaki a halálba viszi, de te mégis élni fogsz.

– Miket jelentenek ezek a szavak? Ki árul el? Mi az, hogy valaki a halálba viszi a szívem, meghalok? De akkor, hogy élek? – és folytatta volna még a hadvezér, de a nő lesütötte a szemét, és így felelt:

– Ma többet nem tudok. Talán holnap új dolgokat is látok.

A Vezér maga elé meredt.

A lány most már egészen közel volt hozzá. Szép lassan a férfi kezei után nyúlt. Magához húzta és átfonta a férfi karjait keskeny derekán, aztán két tenyerébe fogta a férfi naptól, és széltől cserzett arcát. A szemeit nézte, míg az lehunyta azokat. Lassan ajkait a férfi ajkához érintette, aki érezte a nő puha nedves meleg csókjának kapuját.

Lassan csókolta meg a Vezért. Eleinte puhán, és lágyan, aztán egyre vadabbul, mikor már a férfi is viszonozta a csókot.

…..

Ezen túl, hosszú napokon és számukra oly rövid éjeken át mindig együtt voltak. Nappal a Hadvezér a seregét igazgatta, sátrában kapitányaival tanácskozott éjjel pedig a nőt szerette, aki olyan forrón viszonozta a férfi szerelmét, hogy arról a Hadvezér lemondani nem tudott. Mindig maga mellett akarta tudni a nőt. De sejteni sem sejtette, hogy ez a szerelmes asszony, miután őt varázslattal elkábítja, minden hajnalban kilopózik a sátorból, ki a táborból, hogy őt elárulja.

Az utolsó napon, ami a szerelmükből még maradt, annak az utolsó napnak a hajnalán, a katona, akinek a nő mindig elmondta, amit megtudott, hogy az egyenesen a Szemurák királynak vigye a nő szavait, szóval ez a katona, így szólt a lányhoz:

– Jöjjön velem most a palotába! Már mindent tudunk, ami megmenthet minket. Ön viszont nagy veszélynek teszi ki magát. Az udvarnok, ki talán nem is oly hűséges Szemurák királyhoz, gyűlöli kegyedet! S talán a küldetéséről is tud. Jöjjön velem, hogy biztonságban legyen, és királyom megjutalmazhassa önt, amiért ily nagy kockázatot vállalt.

A nő halkan csak ennyit mondott mindezekre:

– Az én helyem, nem a maga királya mellett van. Hanem amellett a férfi mellett, akit szeretek, és akit elárultam.

– De akkor magát megölik! – kiáltott a katona, de nő többet nem válaszolt. Sarkon fordult és visszaindult a táborba. A katona még sokáig nézett utána. Tudta, hogy többé soha nem látja.

……

A legyőzhetetlen Vezér öklével akkorát csapott az asztalra, melyen a térképek és a csatarend pergamenjei hevertek, hogy az erős és patinás asztallap végighasadt.

Szemurák király bizalmasa, az áruló udvarnok, a rossz hír hozója erre a félelmetes reakcióra számított ugyan, de mégis hatalmasat ugrott ijedtében. A szíve majdnem megállt, még azzal sem tudta magát nyugtatni, hogy árulásának jutalma bőségesen megéri, hogy ilyen veszedelmes emberrel kell tárgyalnia.

Miután a Fővezér kizavarta a sátorból elégedetten dörzsölte a markát.

Majd ha megnyugszik megkapom a jutalmam, és ami szintén nem megvetendő, azzal, hogy átálltam, túlélem a háborút. Az a boszorkány pedig meghal – gondolta vigyorogva. Érezte, hogy a káröröm számára oly édes érzése szétfolyik az ereiben. Mosolyogva elindult, hogy berendezkedjen új gazdája, a hadvezér sátra közelében és valami ennivalót kérjen a főszakácstól.

A Hadúr halálos haraggal rontott be a lakrészbe, ahol meglepődve látta, hogy a nő felkészülve mindezekre, s az elkövetkezőkre, már várta.

Ordítani akart, de megtorpant. Az a nő, akit – életében most először és tudta, hogy utoljára – szeretett, őszinte szerelemmel nézett rá.

És akkor a félelmetes Hadúr újra fülében hallotta csengeni a nő hangját: „Szerelmes leszel. A csatát, s vele együtt e háborút elveszíted. Elárulnak majd, és ezen árulás nyomán kényszerít térdre az ellenség! De megtalálod a szíved, ami nem lesz sokáig a tiéd. Valaki a halálba viszi, de te mégis élni fogsz.”

Nem tudott többé mondani a nőnek egy szót sem. Meg sem fordult, amikor az őrök elvitték a nőt, akit pedig soha nem akart elengedni.

…..

Egy hajnali órán történtek a következők, amikor az ádáz küzdelem, ami a két sereg között már napok óta zajlott, kissé csillapodott. Látszott, hogy most először a hatalmas Hadvezér visszavonulót fúj, mert mint soha még előtte, vesztésre állt. Szemurák király serege minden hadműveletére előre felkészült volt és már nem védekezett, hanem támadott. A Vezér seregéből rengetegen elestek, megszámlálhatatlanul többen, mint a másik hadseregből.

Szóval e hajnali órán, mikor még a Nap melege nem tudja szeretni a Földet, a vezér táborában egy törékeny, idegen honból való nő a bitófa alatt állt. Fölötte a kötél úgy lengett, mint egy intő jel: a szerelem ereje legyőzi a háború isteneit.

A nő mosolyogva várta sorsa beteljesülését. És még valamit. Meg is érkezett hamarosan.

A Hadvezér, akitől mindenki rettegett, és félték parancsait, büszkén ült éjfekete lován.

A bitófához közel vezette kivételesen szép lovát, majd mindenki megrökönyödésére, kik az akasztásra összesereglettek, leszállt lováról, és felsétált az emelvényre, oda ahol a nő a hóhérra várva állt.

Megállt a lélek előtt, kit saját sorsának minden beteljesült részével szeretett. Már tudta, mert emlékezett: ők ketten mindig egyek voltak, és sorsuk újra meg újra összefonódik.

A nőre nézett, egyenesen bele azokba a varázsos szemekbe, és így szólt hozzá:

– Találkozunk még?

– Minden életünkben – hangzott a válasz.

Ekkor a valaha volt legfélelmetesebb hadvezér, ki ezelőtt még háborút sohasem veszített, drágakövekkel kirakott, harcokban edzett tőrét a nő gyönge mellkasába, egyenesen a szívébe szúrta.

S miközben tekintetük még mindig egymásba fonódott, a nő vére lassan a durva deszkapadozatra csöppent. De elkísérte ezt a vércseppet a hatalmas Hadúr ezen életének első és utolsó könnycseppje, hogy ott lent a porban ők még egyszer egymásba olvadhassanak.”

portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.