Feneketlen mélység

Sokszor érezzük úgy, hogy egyedül maradtunk. A gondok egyre csak túlnőnek rajtunk, de hiába tennénk ellene, nem tudunk. Kevésnek gondoljuk magunkat ahhoz, hogy „magányosan” legyőzzük az ellenséget: a félelmünket. Nem teszünk egyebet, mint felruházzuk a rettegéseinket, holott leginkább a kudarctól tartunk, nem pedig az akadályoktól. Nem a „becsapódástól” rettegünk, hanem a végeláthatatlan mélységtől.

Oly könnyű kezet nyújtani, akkor miért olyan nehéz „kéz után nyúlni”? Olyan elcsépelt: jobb adni, mint kapni. Pedig így van. És nemcsak jobb, hanem könnyebb. Manapság az önzetlen segítséget kincsként értelmezzük, holott természetesnek kellene lennie, mint a kék ég vagy éppen a zöld fű. Nehezen hisszük, de közben tudjuk: együtt minden könnyebb! El kell fogadni, hogy vannak problémák, amelyekkel egyedül nem szállhatunk harcba. Nem azért, mert nem vagyunk elegek a győzelemhez, hanem azért, mert nem csak a saját gondjainkról van szó. Az egyéni csatáinkat megnyerhetjük, de az nem lesz elég. Rá kell jönnünk, hogy nem „egyedül” vagyunk a Földön, és ez nem véletlen. Nem hiába van a világon: szeretet, gyűlölet, harag, szerelem. Ezeket – ha szerencsések vagyunk – egytől egyig átéljük, és megtanuljuk kezelni az érzéseinket. Ha pedig legvégül megtanulunk szeretni, akkor kezet nyújtani is!

Nagy Emese