"Érdekes helyzet, amikor az ember szembesül a saját életével"

Debrecen - A „munkaalkoholista” és szeretetéhes Stohl András imád önmaga lenni, mert boldog úgy, ahogy él.

Stohl András most sem hazudtolta meg önmagát, aminek az olvasók örülhetnek a legjobban, ugyanis teljes őszinteséggel beszélt többek között a közvéleményt megosztó múltjáról, a karakánságról, a Válótársakban „neki írt” főszerepről, a botoxolásról, Majkáról, a gyermekeiről és arról, hogy sármőrként milyen érzés belebújnia egy transzvesztita szerepébe. De Buci elárulta azt is, 49 évesen egyre többet gondol arra, mit tartogat még az élete lemezének B oldala.

Óriási sikert aratott a Válótársak című sorozat. Számítottak ilyen fogadtatásra?

Stohl András: Az RTL egy nagyon profi csatorna, általában ha új műsort csinál, akkor mindig felméri, hogy körülbelül milyen fogadtatásra számíthat. A vezetők nem bízták a véletlenre, s egy bevált holland sorozatot adoptáltak. Gyakorlatilag egy az egyben átvették a külföldi verziót, csak minimálisat „magyarosítottak” rajta. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, illetve megnéztem a holland sorozat első részét, akkor azt éreztem, hogy nagyon-nagyon jó lehet Magyarországon is a fogadtatása, mert olyan típusokat mutat meg, akik minden családban vagy ismeretségi körben megtalálhatók.

Mi volt, ami igazán megragadta a sztoriban?

Stohl András: Mindenki ismeri azokat a figurákat, akik a sorozat főszereplői: a nőcsábászt, a balféket, aki szereti az asszonyt, de nem veszi észre, hogy rég nem kéne imádnia, s a jóképű srácot, aki a gyengébbik nem kedvence lehet, de nincs tisztában teljesen önmagával. Ám a csajok is nagyon tipikusak, hiszen megtalálható a szerethető, aki tűr a végletekig, képbe került a hárpia és az érdekes, idegbeteg nőszemély. Remek az alapfelállás, s ezért nem volt nagy kockázata a vállalásnak, s attól, hogy jó, igazi színészek lettek kiválasztva a szerepekre, az is hatalmasat dobott a színvonalon. Nem akarok megbántani senkit, de a színészet egy szakma, s nekünk színészeknek az a dolgunk, hogy elhitessük a nézőkkel, amit alakítunk.

Sikerült annyira hitelesen alakítania a nőcsábász Sáfár Bálintot, hogy külső szemlélőként úgy tűnik, mintha Önnek írták volna ezt a szerepet.

Stohl András: Nektek újságíróknak ez a mániátok! (harsányan nevet). Színészként eljátszom a szerepem, én nem ilyen vagyok! (tiltakozik újra nevetve).

Pedig aki nem ismeri személyesen, csak hírből, az pont olyannak képzeli, mint amilyen Sáfár Bálint.

Stohl András: Nyílván nagyon sok mindenben hasonlítunk. Rengeteg olyan dolog történt az én figurámmal és a történetével az első évadban, ami stimmelt az életemmel, többek között tettem már tönkre házasságot a hasonló habitusom miatt, mint amilyen Sáfár Bálint a sorozatban. Ami külön érdekes és különleges bukét adott a történetnek, hogy a filmben is akadt egy autós baleset, amit természetesen nem volt túl jó érzés forgatni.

Akkor végül mégsem csak az újságírók látják a hasonlóságot?

Stohl András: Érdekes helyzet, amikor az ember szembesül a saját életével. De még egyszer mondom, ez egy férfitípus, aki szereti a nőket, imád flörtölni és élvezi, hogy sikere van a hölgyeknél. Amiben különbözöm Sáfár Bálinttól, hogy nem vagyok ennyire piperkőc, engem nem a skatulyából rángattak elő, sokkal jobban szeretek kényelmesen öltözködni. A forgatásban mindössze annyi zavart, hogy órákig lőtték be a hajam és ki voltam sminkelve, mint egy csaj.

Akkor ezért keltek szárnyra azok a pletykák, hogy botoxoltatja magát!

Stohl András: Igen, ezen is sokat rugóztak! Igazából egy új sminkelési eljárást alkalmaztak rajtam, ami olyan volt, mintha az alapozót egy festékszóró pisztollyal vitték volna fel az arcomra. Ettől különlegesen simának tűnt a bőröm, innen indultak a pletykák.

Az élete párjának tetszett a sorozat?

Stohl András: Nem nézte, kímélte magát. Azt mondta, nem akarja kitenni magát annak, hogy ezt lássa.

A Válótársakban egy macsót játszik, míg az Őrült nők ketrece című előadásban – lényegében szöges ellentétként – transzvesztitát alakít. Hogyan fogadták a nézők ebben a nem mindennapi szerepben?

Stohl András: Régebben, amikor a kereskedelmi televíziózásban is dolgoztam, akkor volt ilyesmiből konfliktusom, mert a színháznál nem nézték jó szemmel. De nekik is azt mondtam, hogy a néző nem hülye, pontosan tudja, hogy most Sáfár Bálintként, vagy éppen Albinként lát. Magam belül azt gondolom, borzasztó nagy ajándék, hogy az ember ennyi féle lehet, ennyire más arcát is megmutathatja a színpadon. A Vígszínházban játszom az Istenítélet című színdarabban John Proctor szerepét, s szerintem ennél férfiasabb férfi nincs a drámairodalomban, legalábbis úgy próbálom alakítani. Az nagyon vicces, amikor egyik este Proctor bőrébe bújok, majd másnap az Őrült nők ketrecében szerepelek. Ám ha jobban belegondolok, még ettől is durvább és mókásabb volt, amikor délután Albint alakítottam kisminkelve, tűsarkúban, majd egy óra múlva már Szabó Győzővel a Jó zsaru - rossz zsarut adtuk elő, ahol egy farmeringes, full amerikai rendőr voltam.

Egy interjúban azt mondta, szerencsés élete párjával, mert elfogadóan támogatja. Ön is megértő ember?

Stohl András: Én nagyon. Azt gondolom, hogy elfogadó és nyitott vagyok. Ebből a szempontból nagyon-nagyon egyet tudok érteni az Őrült nők ketrecének mondanivalójával. Alapjában különbözőek vagyunk, de meg kell látnunk azt, hogy a másik ember is érez, illetve ugyanolyan fájdalmai vannak, mint nekünk. Azt nem vitatom, hogy a melegek és a heteroszexuálisak között is akad rossz ember.

A balesete, illetve az 5 hónapos börtönbüntetés letöltése után őszintén elmondta, tanult az esetből, de nem változik meg. Ezt a karakánságot hogyan ítéli meg a közvélemény?

Stohl András: A közelmúltban volt egy nagyobb interjúm, ami után megint azt mondták a barátok és kollégák, hogy nagyon tetszett nekik, de túl őszinte voltam. Azt gondolom, ha engem valaki kérdez, akkor én őszintén válaszolok. Nincs energiám köntörfalazni, ráadásul nem is akarok! Gyerekkoromban pontosan tudtam, hogyan kell kitölteni a tesztet az Interpress Magazinban, hogy a legszuperebb kategóriába kerüljek. Most is nagyon jól tudom, mit kéne mondanom, ahhoz hogy ez legyen, de akkor az már nem én lennék! Viszont szeretek önmagam lenni, mert tényleg boldog vagyok úgy, ahogy élek.

A közelmúltban készítettem interjút Majkával, s lehet, hogy elsőre túlzásként hat, de nagyon sok hasonlóságot fedezek fel Önök között.

Stohl András: Talán azért, mert így van. Majka is felvállalja önmagát, s ebből a szempontból nagyon bírom. Amúgy tréfás, hogy én vezettem azt a valóságshow-t, amiben feltűnt. Majka annyira tehetséges volt abban a műsorban, hogy nem tudtunk olyan feladatot adni, amiből ne ő jött volna ki a legjobban. Pedig a műsor készítői úgy próbálták kitalálni a feladatokat, hogy valamilyen szinten mindenki megmutathassa az előnyösebb arcát. De bármit kellett csinálniuk, Majka mindig a legjobbak között volt. Már akkor megvolt benne az az ösztön, amivel a jég hátán is megélne. A valóságshow-k szereplői közül ő az egyetlen, aki úgy tudott fönnmaradni, hogy komoly produktumot tett le az asztalra. Ezt a csávót bírom, komolyan!

Azt nyilatkozta, lelkiismeretfordulása van, mert nem tölt elég időt a gyermekeivel. De miért nem?

Stohl András: Mert egyfajta „munkaalkoholista” vagyok, másrészről pedig szeretetéhes. Amikor felkérnek egy munkára, azt érzem, hogy szeretnek és fontos vagyok valakinek, ezért nem tudok nemet mondani. Vélhetően ezért lépek színpadra nyolc darabban.

Stohl Luca elismert táncosként több színházban is játszik. Valóban nem örült, amikor a legnagyobb lánya erre a pályára lépett?

Stohl András: Azért nem, mert valóban rengeteget kapsz ettől a pályától, de nagyon sok mindent el is vesz; nincs ünnep és hétvége, mindig oda kell állni a színpadra. Ez magányossá tesz. Rebekát, a középső lányomat rendkívül zavarta, amikor mentünk az utcán, és odajöttek emberek autogramot kérni. „Apa, ebből a pici időből, amit együtt töltünk, miért kell odaadnom másnak” – kérdezte, mire azt feleltem: azért Szívem, mert nekem tizenöt másodperc, hogy aláírjam, míg számára abban a pillanatban a mindent jelenti. Visszatérve Lucához, egy nőnek, ráadásul egy táncosnak még a színészeknél is nehezebb dolga van. Nekem azt mondta a tanárom a főiskolán, hogy 40 éves koromban leszek jó színész, most 49 vagyok, s úgy tűnik, eljutottam valamilyen szintre. De egy táncos karrierjének vége negyven éves korára. Szerencsére Luca nagyon okos csaj, életrevaló, úgyhogy egyáltalán nem féltem.

Három lány utám 2014 nyarán megszületett kisfia, Andris. Szeretné, ha a habitusát, mentalitását az édesapjától örökölné?

Stohl András: Anyám mindig azt mondta, „Bandi, egyszer visszakapsz mindent!”. Tartok tőle, most elérkezett ez az idő! Sok mindenben látom azt, hogy Andris olyan, mint én, például akaratos és hisztis. Anyám szerint ugyanúgy veri földhöz magát, ha nem tetszik neki valami, mint én anno. Tartok tőle, a legnagyobb örömömre, ugyanolyan lesz mint én!

Szigorú tud majd lenni vele, vagy ez az édesanyja dolga lesz?

Stohl András: A három lányomnál mindig én vagyok a „jó zsaru”. Szegény anyukáknak, Évának és Ancsinak is az a dolga, hogy nevelje őket. De azt gondolom, Andrissal szigorúnak kell lennem. Emlékszem, apám nagyon keményen fogott, de meg kell nézni, mi lett belőle… Ettől függetlenül vallom, egy fiút az apának kell keményebben nevelnie.

A közelmúltban töltötte be 49. életévét. Mennyire foglalkoztatja a jövő?

Stohl András: Nem a jövő foglalkoztat, hanem a halál. Egyszer eljön az a pillanat, amikor elkezdesz egyre többet gondolkozni azon, hogy ez már a B-oldal, s én nagyon nem szeretném még, hogy véget érjen a lemez… Imádok élni! Bevallom, most egy kicsit belerottyantam az idő múlásába, egyre többször jut eszembe, hogy mennyi lehet hátra, mi vár még rám? Azt felfogja az ember, hogy már nem fog az aluljáróban állni és egy lányra várni, de vajon mennyit tud még jól és izgalmasan élni?

Sokan mondják, Stohl megéli azt az életet, amit nagyon sok férfi szeretne.

Stohl András: Pont a múlt héten mondta a Vígszínház 60 éves portása, hogy úgy szeretne egy hétig Stohl András lenni! Bevallom őszintén, ennek szívből örülök, ha így van.

A férfias megjelenéshez kemény sport dukál, talán kevesen tudják, hogy fiatal korában rögbizett, tagja volt a magyar válogatottnak.

Stohl András: A rögbi az fantasztikus volt, egy igazi „csodasport”, minden fiúnak ajánlom, hogy próbálja ki! Első osztályos gimnazista voltam, amikor lementem egy edzésre, ami teljesen magával ragadott. Ez a sportág arról szól, hogy tizenöten alkotnak egy csapatot, s minden benne van, ami az életben: amennyiben nem jönnek segíteni a társak, akkor széttapos maga a csapat, s ha te nem teszed meg ugyanezt értük, akkor egy sz.r ember vagy! Egyébként a sport ilyen, ezt mindenki megtanulja.

A színház nem ilyen?

Stohl András: A színház sokkal álságosabb. A színpadon csupa primadonna van, ott ritka az az adomány, amikor igazi társakat találsz.

Némileg meglepődtem amikor közel 50 esztendősen azt hangsúlyozta a közelmúltban, milyen különleges érzés volt Kern Andrással és Eszenyi Enikővel egy színdarabban játszani.

Stohl András: Sosem izgulok színpadra lépés előtt, de amikor először játszottuk A testőrt, bizsergő érzés fogott el. Hatalmas színészekről van szó, akiket nagyra becsülök és tisztelek. Az évtizedek alatt már letettem valamit az asztalra, de számomra ők akkor is igazi bálványok!

A Debrecenhez közeli Fráter Tanyán beszélgetünk, ahol egy farsangi bulin látja el a házigazda szerepkörét. Gyakran vállal ilyen felkéréséket, vagy ez az az eset, amikor összeköti a kellemeset a hasznossal?

Stohl András: Ez egy különleges eset, mert a tulajdonos, Kiss Pali régóta nagyon jó barátom. Amúgy pénzért elvállalok ilyen felkéréseket, mint ahogy mindenki, aki ilyen típusú munkát végez. Viszont Palitól nem kérek soha, mert a barátoktól nem fogadok el pénzt – ez az elvem.

- Boros Norbert -

[email protected]