Nem törpülnek a kismama nagy kérdései

Új élet s új darab születik.
Új élet s új darab születik. - © Fotó: Máthé András
Debrecen – Kismamák és a velük érkező kicsit morcos kispapák újra feloldódhatnak, emlékezhetnek a kalandra. Interjú Krajcsi Nikolett és Mészáros Tibor színészekkel.

A színészházaspár, Krajcsi Nikolett és Mészáros Tibor a Kismama-kalandban arról mesélt, hogyan élték meg első gyermekük várását. Két éve megszületett lányuk, Boróka, s a színésznő már a testvért hordja a szíve alatt. Ezért is gondolták, hogy folytatják a történetet a születéssel, de ­eljátsszák azt is, milyen kisgyerekes szülőként élni az ünnep- és mindennapokat. A Toljad, kisanyám! premierje október 25-én, szerdán lesz a Horváth Árpád Stúdiószínházban.

Nagy változás egy pár életében a gyerekvállalás, s talán kevesen tudnak rá felkészülni. Ti hogyan próbáltatok?

Krajcsi Nikolett: Én azzal is felkészültem, hogy a várandósság alatt kevesebbet játszottam. Ugyan megcsináltuk a Kismama-kaland első részét, de már nem vettem részt a szokásos napi pörgésben. Később a szeptember hozott nagy változást, mert Tibi elkezdett próbálni, én pedig otthon maradtam Borókával. A szülés utáni időszakban hirtelen nem tudja az ember, mire készüljön, hisz soha nem volt gyereke, nem tudja azt sem, mit jelent vele lenni egész nap. Boróka téli baba volt, így a „de kimennék egy kicsit”-érzés végig bennem volt, de amikor elmentem valahová, akkor végig az járt a fejemben, hogy otthon minden rendben van-e.

Mészáros Tibor: Az előadás, a Kismama-kaland is önmagában egy felkészülés volt: azért született a darab, hogy a felmerülő nagy kérdőjeleket, örömöket egy kicsit feloldjuk magunkban. Ráadásul Niki ezt a helyzetet akkor is, és azóta is nagyon gördülékenyen kezeli Borókával, és nem jelentett külön terhet. Mindkettőnknek ez az életritmusa, s nemcsak ebbe született bele Boróka, hanem ebben létezett már a pocakban is. Észrevettük, hogy érzékeli, ha előadás van, hogy anya a színpadon van. Mivel neki sem okozott problémát, teljesen természetesen tudtuk kezelni az egész helyzetet.

Krajcsi Nikolett: Boróka nagyon-nagyon jó gyerek. Együttműködő, jó humorú. Sok mindenben egyformák vagyunk. Vidám, nagyon érdekli minden, így tudunk mozgékonyak lenni.

Felmerült a kérdés, hogy hol van a határ? Hogy mit vihet a színpadra egy színészpár a maga intim életéből?

Mészáros Tibor: Azért nem, mert először külső anyagokból kezdtük összeállítani az előadást, és rájöttünk, hogy nem lehet, hogy ne tegyünk bele személyes élményt, hisz nem beszélhetünk úgy valamiről, hogy azt állítjuk, ez másoknál így van, és magunkat kihagyjuk. Sok olyan emberrel találkoztunk, akikben ugyanazok a kételyek és kérdések voltak. A személyes élmény tehát a mi igényünk volt, de nyilván színházi formában, néhol fölnagyítva, néhol elmosva, ami fontos egy előadás szempontjából, hogy nézhető legyen, másrészt mindezt a jó ízlés és a mások számára is elfogadható önmegnyilvánulás, kitárulkozás határain belül szerettük volna megmutatni.

Az előadás után odamentek hozzátok emberek? Ez a személyesség generált beszélgetéseket?

Krajcsi Nikolett: Sokakkal. Nekem az volt érdekes, hogy férfiak és nagyszülők is elmondták, hogyan hozta elő az előadás az emlékeiket.

Mészáros Tibor: Tulajdonképpen kortalanná vált az előadás. Megjöttek a kismamák és velük a kicsit morcos kispapák, és lassan feloldódtak, összenéztek, összenevettek, s ezzel az előadás már elérte a célját. Jó volt látni, ahogy a nézők között kialakult egy saját, civil kommunikáció. Fontos, hogy mindennek legyen egy olyan reflexiója, hogy amit elmondunk, az nem egy alapigazság, nem arról van szó, hogy a terhesség ilyen, hanem nálunk ilyen, másnál olyan.

1l2a9465

A Kismama-kaland, 280 nap alatt a pocak körül című előadás a Horváth Árpád Stúdiószínházban. | Fotó: Matey István

Közös elképzelésetek volt, hogy nem csupán a „lila ködöt” mutatjátok meg, s nem csináltok titkot, a lelki, testi megpróbáltatásokból?

Krajcsi Nikolett: Mindketten így gondoltuk helyesnek. Amikor az első részt próbáltuk, és eljutottunk ahhoz a jelenethez, amelyben bennem felmerül, vajon örül-e Tibi a kisbabánk érkezésének, látta rajtam, hogy erről az érzésről mennyire nehéz beszélnem és megkérdezte, hogy hagyjuk-e ki az előadásból. Végül benne maradt, de nyilván eljátszani is nehezebb azt, ami fájdalmas. A második részben sem titkoljuk el, hogy hiába a „rutin”, ha az egyik ultrahangon mondanak valamit, amit az első terhességnél nem mondtak, akkor indul az utána olvasás a neten, az aggódás, a féltés. Szóval van miről mesélnünk.

Mészáros Tibor: Fontos lépés volt mind a két előadásnál, hogy Niki elkezdte írni azokat a dolgokat, amiről érdemes vagy fontos beszélni, vagyis a végső szövegkönyvhöz kaptam egy olyan tervet, amiről egymás között nem biztos, hogy beszéltünk még mi sem. És ez másnál is biztosan előfordul. Már az első részt is családi előadásnak szántuk, hisz bár egyedül csinálja egy színésznő, legyen hangsúlyos, hogy családja, háttere van, egy anya mesél, de egy férfi is benne van ebben a dologban. Ha jól, ha rosszul, ha tudja, mit csinál éppen, ha nem. Persze sok esetben ez a darab egyik humorforrása is.

Niki, a folytatásban a színésznő is munkálkodott benned, aki visszavágyik a színpadra?

Krajcsi Nikolett: Persze. Benne van, hogy jó játszani. Aki ezt csinálta valaha, annak hiányzik. Ha azt mondja, hogy nem hiányzik, szerintem hazudik. Ha bemutatók előtt vagyunk, nézem az előadások képeit, hogy mit csinálnak a többiek. Ritkán jutunk el színházba, de most a legutóbbi premiert (Ha álom az élet – a szerk.) láttuk. Ültem és néztem, de közben azon gondolkodtam, hogy én hogyan csinálnám. Ha ott vagyok, visszajön minden. Olyan, mint a biciklizés.

HBN








hirdetés