Nem (s)írok én…

A nemrégiben tartott debreceni sírásóversenyről jutott eszembe egykori, az azóta már sajnos szintén egy sírhely lakójává lett kollégám idevágó esete. T. Szűcs József írása.

Merthogy a halálhoz, pontosabban a temetési szertartásokhoz, az ahhoz kapcsolható érdekes események, jelenségek sem mostanában kezdtek olykor a közérdeklődés előterébe kerülni. Például minél szakképzettebb munkavállalókat, jelesül sírásókat találni, avagy oktatással, bemutatókkal, sőt akár vetélkedőkkel kinevelni, régen sem volt könnyű. Akkor, amikor a belváros egy része inkább falura emlékeztetett, s a Nagytemplommal átellenben még földszintes kis házak állottak. Ezek egyikében kapott helyet az akkor egyetlen temetkezési vállalat irodája is. Nos, az említett cég munkatársakat keresett a vitrinjükben kitett hirdetésekkel. Talán, sőt szinte bizonyosan sírásókat is. A csalétek, ha helyénvaló itt ez a kifejezés, az volt az arra járóknak, hogy a törzsgárdatagságot elérő újonnan belépő dolgozóknak kedvezményes temetési szertartást ajánlottak. Öt, tíz, tizenöt év kegyeleti munkával tehát komoly summát takaríthatott meg halálakor a jelentkező. Talán éppen azt, hogy ingyen és bérmentve hantolták ki örökös nyughelyét brigádtársai. Nos, kollégám egy szellemes glosszában megénekelte, hogy a szokásostól jócskán eltérő bónusz ígérete vajon eléggé kedvcsináló-e azoknak, akik éppen munkahelyet kívánnak változtatni. Ne feledjük, munkanélküliek akkor nem voltak, tehát más cégtől kellett a temetkezési vállalkozásnak is elszipkáznia a munkaerőt. S bizony a kegyeleti szolgáltatás ára már akkor is akkora volt, hogy az e fajta munkaerő toborzás nagyon is életrevalónak tűnhetett megszövegezői szemében. Kollégánk poénokkal teletűzdelt, igazi fekete humorral átitatott írása nagy szakmai és közönségsikert aratott. Kivéve a célba vett cég, mondjuk így, menedzsment elvtársait, akik kissé lejáratva érezték magukat.

Nincs tehát új a nap alatt, legfeljebb egy újszülöttnek új egy esetleg annak tűnő hír, esemény, történés. Bár ez esetben messze nem ugyanarról van szó, de mégis felfedezhető tematikai hasonlóság köztük. S még inkább az lesz, ha a kormány valóban lehetővé akarja tenni, hogy akár a saját hozzátartozói ássák meg elhunytuk sírját. Nos, az erre vállalkozóknak bizonyosan elkél némi szakismeret, hisz elég mélyre kell majd a földbe hatolniuk. Vagyis óhatatlan, hogy a profik után az amatőr, mondhatni műkedvelő sírásók szakmai felkészítő vetélkedőjét szintén meghirdessék. Mert ha ​egy vadidegentől, még ha kisujjában és nagy ásójában is van a szakma minden fortélya, elvárjuk a profi munkát, saját édes kománktól, sógorunktól vagy unokaöccsünktől még inkább jogos ezen kívánalmunk. Hisz nem kétséges, hogy az ember még holtában is szívesebben ereszkedik például alá egy nem selejtes felületre. Amely erre se’ lejt, meg arra se’ lejt. Elnézést a régi faviccért, de jól jellemzi azon kívánalmunkat, hogy ne kelljen egyszer (kétszer) fejjel a sírgödör falának mennünk. Illetve csúsznunk. De így is, úgy is kínos lehet a megrendülés pillanataiban, ha kobakunk hangos csattanásokkal a koporsó falának ütődik a ferdeség miatt. S bizony a pontosan kimért derékszögek is kijárnak a derék eltávozottnak, hogy a sír tökéletes téglaformája kiadódjék. Egy szó, mint száz az a jövőbeni alkalmi sírásóknak is fel kell kötniük, hogy a végtisztességet tisztességes szakmai hozzáértéssel adhassák meg a rokonnak. Persze más a helyzet, ha életünkben perben, haragban voltunk egymással, s alig vártuk, hogy a másik dobja fel előbb a pacskert. Ez esetben jó, ha egy nagyobbacska (fa)ültetőgödröt kaparnak ki számunkra, s abba gyömöszölnek valahogyan bele. S még csak egy szót sem szólhatunk. Hisz őszintén be kell ismernünk, hogy a helyükben mi sem bántunk volna másként velük…

– T. Szűcs József –



Sporthírek






hirdetés