Nem mindegy, Semmelweis Ignác?

Akt.:
Nem mindegy, Semmelweis Ignác?
© Fotó: Kiss Annamarie
Debrecen – Az opera, valamint a könyvfejezet együttes felhasználása hű korrajzot tár elénk a színpadon.

A történelem sok, a maga korában meg nem értett géniuszai egyikének, az „anyák megmentőjének” a tragikus életútját beszéli el az a Semmelweis című produkció, amelyet a Budapesti Operettszínház és a Bartók Plusz Operafesztivál vendégelőadásaként láthatott a Csokonai Színház közönsége két alkalommal, január 16-án és 17-én este.

Osztott színpadkép

A tragikus sorsú magyar orvos életét feldolgozó opera alkotóinak, a zeneszerző Raymond J. Lustignak és a szövegíró Matthew Doherty-nek a munkáját a fiatal magyar rendező, Boross Martin Nyáry Krisztián Igazi hősök – 33 magyar című könyve Semmelweis Ignácról szóló fejezete kiegészítésével vitte színre. Az opera, valamint a könyvfejezet együttes felhasználása hű korrajzot tár elénk a színpadon: a kettéosztott tér nézőtértől távolabb eső, felső részén, kivilágított és vetítésre alkalmas falak között a kórus foglal helyet, amelynek nőtagjai azokat az áldozatokat testesítik meg, akik Semmelweis korában, vagyis a 19. század közepén belehaltak a gyermekágyi lázba. Ők azok, akik a kortárs opera szívbemarkoló dallamait énekelve, ezáltal személyes élettörténetüket elbeszélve „holtukban” folyamatosan „kísértik” a Szabó P. Szilveszter alakította orvost. Azt a Semmelweis Ignácot, aki viszont már korántsem a háttérben, hanem a színpad elülső felén viaskodik az orvostársaival az igaza elnyeréséért, s így az asszonyok megmentéséért.

Fotó: Kiss Annamarie

Maszkok, kezek

A darab történeti hűségéről tanúskodik, hogy megkapjuk Semmelweis Ignác forradalmi felfedezésének a történetét is: a sok halálesetet tapasztalva kezdetben csak az tűnt fel neki – tudjuk meg Szabó P. Szilveszter egyik szólójából –, hogy a bábaképzőn, ahol a bábák nem végeznek boncolásokat, a szülő nők között sokkal kevesebb a gyermekágyi lázban elhunytak aránya, mint a szülészeti klinikán, ahol a kollégák gyakran a boncteremből járnak át egy-egy szülést levezetni. Ezt követően pedig konkrétan akkor jött rá, hogy szepszis okozza a gyermek­ágyi lázat, amikor az egyik kollégája, a boncolóorvos Jacob Kolletschka munkája következtében vérfertőzést kapott, majd elhunyt. S miközben Kolletschka haláltusáját is látjuk a színpadon, Semmelweis a látszólag egyszerű, a maga korában mégis értetlenül fogadott eljárást várja el az orvostársaitól: azt, hogy a boncolást elvégezve csak azt követően vizsgálják meg a szülő nőket, hogy klóros oldatban alaposan kezet mostak. Boross Martin koncepciójában a felfedezéssel szembemenő orvosok maszkot viselnek, amely félelmetes, az emberi arcot eltorzító maszk nemcsak a Semmelweiset meg nem értők negatív tulajdonságait érzékelteti velünk, hanem magát a halált is jelképezi. A maszkos orvosok ugyanis olyanok, mint a „kaszások”: mosdatlan kezükkel – amely kezek a kivetítőn is folyamatosan fel-felbukkanva fontos motívumát képezik az előadásnak – eljönnek az asszonyokért és az újszülöttekért, és magukkal ragadják őket – a halálba. Cinizmusukat, nemtörődömségüket pedig a „Nem mindegy, Semmelweis?” – mondat ismételgetésével, ha lehet, még tovább tetézik.

Miközben Semmelweiset természetesen nem hagyja nyugodni a tengernyi halott látványa, ám kézmosásra vonatkozó kérését a kollégái továbbra sem veszik figyelembe.

Fotó: Kiss Annamarie

A feleség és az őrület szerepe

A darab azonban kellően összetett ahhoz, hogy Semmelweisnek ne csak a szakmai életútját, a hivatástudatát, valamint a korabeli orvostársadalommal folytatott csatározásait láttassa, hanem a magánéletébe is bepillantást nyújtson. Például megjeleníti a feleséget, Weidenhofer Máriát, aki mindössze 19 éves volt, amikor az orvos feleségül vette, s akinek kétszínűségét tökéletes alakításban láttatja velünk Nádasi Veronika. Az asszony egyfelől eljátssza a „gondoskodó” feleséget, másfelől viszont, a házasságuk ideje alatt öt gyermeket szülve az egyik szólójában a „Rajtam kísérletezik”–mondat ismételgetésével érzékelteti: ő sem tud teljes mértékben azonosulni a férje forradalmi felfedezésével. Kétszínűségére további jó példa, hogy amikor Semmelweisről az orvostársai kezdik azt terjeszteni, hogy „elment az esze”, az egyik legfontosabb jelenetben a feleség is segédkezik a férje „kényszerzubbonyba” csavarásáról, majd pedig a döblingi elmegyógyintézetbe záratásáról. S ettől kezdve – szintén a történeti hűség elvét követve – a darab a Semmelweis életének utolsó etapja kapcsán felvetődő problémakörre is kitér: máig kérdéses ugyanis, hogy az orvos miben vagy hogyan halt meg. A hivatalos verzió szerint szepszis végzett vele, de sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az elmegyógyintézet ápolói agresszív viselkedése miatt bántalmazták, illetve, hogy az orvostársai brutálisan agyonverték. A színdarab ez utóbbi lehetőség mellett „teszi le a voksát”, amikor egy szívszorító jelenetben az orvostársai által körbevett, fekvő Semmelweiset fojtogatni kezdik, majd véres ruhában, holtan kitolják a színről.

Fotó: Kiss Annamarie

Erős, összetartó színek, motívumok

A rendkívül jól kihasznált, kettéosztott tér, valamint a vissza-visszatérő, halált okozó kezek látványa mellett a színpadon használt színek is erős motívumrendszert képeznek. Boross Martin adaptációjában (majdnem) minden fekete és fehér: a kórusban éneklő asszonyok szinte végig feketébe burkolóznak – jelezvén, hogy ők már belehaltak a gyermek­ágyi lázba –, s bár az ő ruhájukkal elvileg kontrasztos az orvosok fehér öltözete és maszkja, de ezek a fehér maszkok a fent kifejtettek értelmében szintén a halál színeivé és hordozóivá válnak. Egyedül a feleség, a Semmelweis halála után még a nevét is megváltoztató, morfinistává váló feleség van lila felsőben, amely kiválóan illik az utolsó jelenetek egyikében megjelenő piroshoz: a „láb alól” brutális módon eltett férj halála következtében megjelenő vér színéhez. Egyéb színt nem is látunk a másfél órás előadás során, de nincs is rá szükség: hatásában ez a színkombináció verhetetlen.

– Gyürky Katalin ,-


Alkotók

  • Semmelweis Ignác: Szabó P. Szilveszter
  • Mária: Nádasi Veronika
  • Susan: Lévai Enikő
  • Párka: Frankó Tünde
  • Zeneszerző: Raymond J. Lustig
  • Dalszövegíró: Matthew Doherty
  • Fordította: Szabó T. Anna
  • Zenei vezető: Dinnyés Dániel
  • Videokoncepció, -tervezés: Juhász András
  • Világítástervező: Dreiszker József
  • Koreográfus: Biczók Anna
  • Látványtervező: Horváth Jenny
  • Rendező: Boross Martin