„Nem írtam én tegnap este igazat”

Akt.:
„Nem írtam én tegnap este igazat”
© Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Bemutatták a Jadviga párnáját pénteken a Csokonai Színházban.

Rengeteg pokolbéli bugyra, önáltatása, hazugsága, és ebből is fakadó belső vívódása, a másikkal valamint önmagával való, életfogytig, s még utána is tartó csatározása van mindazon hősöknek, akiket annak idején Závada Pál az azóta joggal kultikus regénnyé vált alkotása lapjain ábrázolt. A Vajdaságból érkezett rendező, Mezei Kinga a debreceni Csokonai Színház társulatával együtt nem kevesebbet tett, mint a szemünk elé varázsolta ezeket a regényt olvasva is megdöbbentő alakokat a lelki gyehenna tüzén égő, szeretni képtelen, vagy az adott és „kéznél lévő” helyett mindig mást szerető, más karjába vágyakozó, a hatványozott, sokszoros vérfertőzés szinte biztos tényeibe beleőrülő „maradékembereket” a színpadon.

„Maradványember” ebben az adaptációban az is, akit a neve, azaz a szlovák Osztatní vezetéknév jelentése egyébként nem predesztinálna erre. Aki az egészséges, teljes élet, a szeretet, a boldogság helyett mindebből csak egy résznyit, csupán az utolsó morzsáját, vagy még annyit sem kap. Vagy nem kapja meg attól, akitől kívánná, s ez örökre nyomorékká, szerencsétlenné, életképtelenné teszi.

Mezei Kinga előadásában ebből a szempontból a „legmaradékabb”, pontosabban, az eredendően, „hozottan” ilyen egyértelműen maga Palkovics Mária Jadviga. Aki 1915-ben „belekényszerítődik” (nevelő)apja, Osztatní György fiával, Ondrissal egy házasságba, amelyik az ő addigi tapasztalatai, sorsa, élményei és kapcsolatai után már szintén minden szempontból csak maradvány lehet. Csak maradványa egy – s erre az előadás többször, több megvilágításban, de ugyanúgy sejtelmesen utal, mint a regény – a nevelőapjával, de az is lehet, hogy a vérszerintivel folytatott viszonynak, a valószínűleg egyetlen igazi és mély szerelemnek, amelyet ez a házasságkötése idején még nagyon fiatal nő már átélt. A titkos viszony paradicsomából Jadviga így kerül a nyílt, felvállalt kapcsolat poklába, s viszi ebbe mélységbe a férjét, tuszkolja bele még jobban az amúgy is őrült anyósát, s rántja magával születendő két gyermekét.

Kattintásra galéria nyílik! Kattintásra galéria nyílik! ©

Képtelen úgy szeretni

De ne szaladjunk ennyire előre. Jadvigának a (nevelő)apjával folytatott viszonya kapcsán szerzett, minden további kapcsolatát meghatározó sérülésénél azért muszáj elidőznünk, mert az ezt követő pokol – amelynek súlya és érzete alól az előadás egyetlen percre sem oldoz fel bennünket –, mindent meghatároz. Ez pedig a viszony véget érésekor az érzelmi bénulással egyenlő. Azzal, hogy innentől kezdve az angyali Jadviga bármelyik férfival kerüljön is össze, ördöggé fog változni, mert szeretni már képtelen többé.

A (nevelő)apja iránt érzett szerelme után már nemcsak, hogy szerelmes nem tud lenni, hanem az ezzel járó asszonyi „kötelességét” is képtelen normálisan, nem patológiásan, a partnerét nem az őrületbe kergető módon „művelni”. Szimbolikus és szó szerinti értelemben is zárt marad minden férfi számára. Férje, a Kiss Gergely Máté alakította Ondris számára rögtön a nászéjszakán, amitől kezdve Osztatní Ondris vezetékneve nomen est omenként fog működni: megcsonkítja a Jadviga iránti, sehová sem vezető, szinte folyamatosan csak a vágy szintjén meglévő szerelme. Ondris erről házasságkötésük napjától fogva a naplójában számol be.

Született revizor

Az előadás egyik legnagyobb bravúrja az, hogy ezt, s majd az anyja naplóbejegyzéseit is kezelő, egységes szöveggé szerkesztő fiuk, Miso végig jelen van a színen: amikor az apja írni, s felénk közvetíteni kezdi mindazt, amit átél s egyben a naplójába lejegyez, Miso mindezt kiegészíti, kommentálja, s mint egy revizor, ellenőrzi a felmenőit. Azt, hogy tényleg olyan lett-e ő maga, mint amit a naplóbejegyzések előre jósolnak s rávetítenek. Hogy tényleg ő-e a maradékok között a legmaradékabb. S örülhet, mert nem. Egyrészt azért mert, mint az számára is világossá válik, ő aztán tényleg nem Osztatní, hisz a biológiai apja, az anyja Winkler Franci nevű szeretője, s azért sem, mert nyilvánvaló értelmi fogyatékossága, sőt, törpesége még mindig kisebb teher, mint a körülötte lévők lelki nyűvődése. (Miso szerepében a marosvásárhelyi színművészt, Galló Ernőt csodálhatjuk.)

Eleve őrültnek lenni könnyebb

A bolondság, az eszelős mivolt, az őrület nála is, s Ondris anyjánál, a szörnyű Mamovkánál is adott. Eleve létező, megváltoztathatatlan tény, ami ugyan súlyosbodhat, de kevésbé fáj a viselőjének, mint az az „elmaradványosodás”, amit a két főhős, s a velük szerelmi viszonyba lépők átélnek. Az angyalból férje mellett ördöggé változó Jadvigát ráadásul Ondris önmagát áltatva, sokáig reménykedve, angyalnak látja: sokáig a naplójának se vallja be („nem írtam én tegnap este igazat”), illetve megszépíti mindazt, ami közöttük zajlik, pontosabban nem zajlik. Mert ebben a kapcsolatban a hideg Jadviga nem adja oda magát a férjének. Érzelmileg még mindig a (nevelő)apjánál tart, testileg pedig a szeretőjénél, Winkler Francinál, akivel kapcsolatban a zártsága egy idő után ugyanolyan problémát fog jelenteni, mint a hitvesével való házaséletében. A férjéhez érzelmileg már csak akkor jut el, amikor az halott: „moj milij” (kedvesem), „moja dusa” (lelkem), írja a férje naplóját folytató feljegyzéseibe Ondrisnak, amikor az őmiatta és őmellette alkoholistává válva rég a túlvilágon van már. S ez talán életük legnagyobb tragédiája: hogy az asszony későn próbálja mindazt elmagyarázni a házastársának azt, ami őt bántó személlyé tette, és amit, ha időben el tudott volna mondani, talán némiképp lehetett volna orvosolni.

Mint egy köntöst: leveti, felveszi

Jadviga barokkos körmondatai az ördögsége ellen küzdő, a lelke mélyén angyali nő vallomásai. A szép szavak és mondatok a régóta hiányzó részét, a vérfertőzés közben elvesztett jóságát és szeretni tudását hivatottak helyettesíteni, pótolni. Hangsúlyozom: túl későn, s épp ezért falsnak hatóan, s ezt a visszásságot a Jadvigát alakító Sárközi-Nagy Ilona minden rezdülése érzékelteti. Jadviga zártsága miatt sérült Winkler Franci is (Papp István), s még súlyosabban a többszörös maradvány Ancika (Varga Klári), aki eleve nem egész emberként érkezik Ondrisékhoz szolgálni: vőlegénye meghalt a fronton.

Gazdái érzelmi hercehurcája még tovább szaggatja őt. Ondris szeretőjeként csak addig lehet jelen, amíg azt Jadviga engedélyezi. Átengedi a férjét neki (az előadás egyik leggyönyörűbb jelenete, amikor Jadviga a saját köntösét ráadva „ruházza át” az urát), ám amikor a férjét épp kissé magához engedi, úgy dönt, több éves szolgálat után inkább elbocsájtja a lányt a házukból.

A víz kevés

Az egyre szörnyűbb létállapotokat a díszlet: a forgószínpad „beforgató hatása” is remekül alátámasztja. Ezt futkossa körbe, időnként fel-feltűnve, s az emberben a vért is megfagyasztva a bomlott elméjű Mamovka, akit Oláh Zsuzsa hátborzongatóan hitelesen testesít meg, emellett forognak „Jadviga párnái”, amelyek Ondrist folyamatosan elutasítják, s ekörül testesül meg a történet teljes miliője: az I. világháború borzalmai, a kisebbségi lét ellentmondásai a szlovák közösség mindennapjait uralni igyekvő templommal, s benne a tökéletesen alakító Jámbor Józseffel, aki Bacovszky tiszteletes szerepébe bújva a vallás átpolitizált jellegét érzékelteti.

A víz szimbolikus jelenlétére is érdemes odafigyelni: az előadás során gyakorlatilag minden szereplő közeli viszonyba kerül a dézsával, s benne a vízzel, amely nyilván a rengeteg (élet)hazugságtól, a mocsoktól, a vérfertőzéstől kéne, hogy megtisztítsa a benne megmerítkezőket, de az ehhez kevésnek bizonyul. A tűz, a konkrét láng ellen – amikor Miso karácsonykor megszületik, a csillagszórók ereje, illetve a belső, az összes lelket felégető tűz ellen – a víz itt tehetetlen.

Egy ideig azon tűnődtem, hogy az előadásból vajon miért maradt ki Gregor, Ondris szolgája. Aztán rájöttem. Závada regényében az egyetlen jóságos, teljesen egész, már-már mesei alak jelenléte ebben a Mezei Kinga színre álmodta maradványvilágban túl kontrasztos lett volna. Ezért Oláh Tamás dramaturgnak a regényből készített szövegében Gregor neve ugyan egyszer-kétszer felmerül, de megtestesülni nincs lehetősége. Ebben a teljes érzelmi, értelmi, s társadalmi pusztulásban neki mint pozitív figurának egyszerűen nincs, nem maradt helye.

– Gyürky Katalin –


Alkotók:

Jadviga: Sárközi-Nagy Ilona
Ondris: Kiss Gergely Máté
Miso: Galló Ernő
Mamovka: Oláh Zsuzsa
Franci: Papp István
Anci: Varga Klári
Bacovszky tiszteletes: Jámbor József
Buchbinder Miki: Kránicz Richárd
Rosza Pali: Kovács András
Szilágyi csendőrkapitány: Molnár Endre
Zelenák: Steuer Tibor
Lányok, asszonyok: Nánási Brigitta, Papp Anna, Till Zsanett, Varga Krisztina
Koreográfus: Katona Gábor
Koreográfus asszisztens: Laczó Zsuzsa
Dramaturg: Oláh Tamás
Díszlettervező: Ondraschek Péter
Jelmeztervező: Bodor Kata
Rendezőasszisztens: Homonna Nóra
Zeneszerző: Mezei Szilárd
Rendező: Mezei Kinga



Az életet egyedül éljük, de jó, ha van tanúja

Debrecen – A szereplők a saját „családregényük” egy-egy fejezetéről meséltek.

 

 



Szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe

Debrecen – A szavakba csomagolt érzelemhez nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok. Interjú Mezei Kinga színész-rendezővel.








hirdetés