Nem ciki, zaci

Szükségszerű rossz, ugyanakkor
„életmentő”. Mikor nem marad
más, csak a családi ezüst
étkészlet. A fal mellett osonva, nehogy a
szomszéd, ismerős, barát vagy
munkatárs megneszelje lopakodásunk
célját.


Senki sem szereti kiteregetni a családi
szennyest, ami pedig nem csak miattunk
piszkolódott be.
Álláskerősővé
lettünk, megnőtt a rezsi, felvették a
gyereket az egyetemre, kellene egy jobb
tévé, valamit enni kellene a hó
végén is, soká jön még
a postás.


Ott lapul a fiók mélyén a nagymama
nyaklánca, a ballagásra kapott
pecsétgyűrű, a
túléléshez
nélkülözhetetlen ékszeres
doboz. A vésztartalék, a
generációkat összekötő
örökség. Amihez soha nem
nyúlunk, az a biztonság utolsó
bástyája, csak úgy van, mintha nem
is lenne.


De ott lapul, és a kísértés
nagy. Ki lehetne fizetni a csekkeket, a jobbik
sonkából is kérhetnénk
húsz dekát, nem kellene újabb
fizetési felszólításra
várni, talán még a gyereknek is
jutna új cipőre. Nyitva a fiók,
nyúlnánk is beljebb, de ciki –
fészkeli be magát a gondolat,
visszatoljuk. Fáj a saját
nyomorúságunk, minek
osztanánk meg mással. Eszünkbe
jutnak a jó rokonok és
ismerősök, a fal mellett lapulva
közlekedők.


A magunkban önkéntelenül
lesajnáltak, a piszkos szennyesűek. Most
már szégyenkezünk is, ennél
mélyebbre ne süllyedjünk. Sapka a
szemre, gallér a fülig, hónunk alatt
a vésztartalékkal
kerülgetjük gondosan az
ismerősöket. Irány a zaci! De
embertelenül hangzott eddig ez a mondat.
Hányszor képzeltük, hogy ez akkor
már a vég, pedig lehet, hogy csak valami
elkezdődik.


 

Címkék: , ,