A szerző sem kutya!

A fényképes tudósítás három színészről emlékezik meg, ezúttal a rendező nevét sem tartotta érdemesnek megemlíteni, nemhogy az íróét. Úgy sejtettem, hogy Nagy Ignác nevezetes darabjáról van szó. Másnap kiderült, hogy nem egészen. A kritika immár Nagy Ignác–Parti Nagy Lajos közös művéről beszél.

Ez az információ csak növelte előttem a mulasztás súlyosságát. Persze azonnal eszembe jutott egy húsz évvel ezelőtti eset és újságcikk, amelyet Nagy Péter, az ismert irodalomprofesszor és színházkritikus írt ilyen címmel: „Hamlet. Rendezte Bucz Hunor.” A professzor azon háborodott fel, hogy az ELTE bölcsészkarának bizonyos helyein plakátok hirdettek egy amatőr előadást, amit az ismert amatőr rendező állított színpadra. A szervezők immár nem tartották lényegesnek, hogy ezt a „szöveget” egy William Shakespeare nevű, amatőrnek éppenséggel nem mondható szerző írta, s ha kisebb betűkkel is, de talán illett volna feltüntetni a nevét. Túl sokat nem veszített ugyan, mert attól ő még Shakespeare maradt, de a tisztesség, az tisztesség. Mégiscsak volt valami köze ahhoz a Hamlethez, ahhoz a bizonyos létmonológhoz, jóllehet nem adott olyan szerzői utasítást, hogy egy kötélhágcsón, létrán fejjel lefele lógva kell elmondani, mint ahogy egykor ez a Csokonai Színházban megesett.

Egyébként mintegy negyedszázada jött divatba, hogy a rendezők a lejárt szerzői joggal nem rendelkező darabokkal kényük-kedvük szerint bánnak, azt csinálnak, amit akarnak, húzzák-vonják, mint Gyurka a pacalt. Talán Móricz Zsigmond szolgáltatta az első rossz példát, amikor átírta, hite szerint olvashatóvá tette Kemény Zsigmond Rajongók című regényét. Meg is kapta érte a dorgatóriumot, s méltán!

Egy Csokonai-darabban nincs helye a táskarádiónak, ez is megesett a róla elnevezett színház egyik előadásán, a közelmúltban. Az elfogadható, ha a rendező a logikai vonalvezetés, a dramaturgiai hatás érdekében bizonyos szerkezeti átcsoportosításokat hajt végre, amint az bevett gyakorlat lett a Bánk bán esetében, de idegen szövegek, anakronizmusok bevitele az eredeti műbe a művészi tisztességtelenség.

Irodalomtanáromtól azt tanultam, a vers, a mű szövege szent és sérthetetlen! Vajda János „csöndes szívem”-et írt, és nem csendes szívemet, így tessék idézni. Más kérdés, hogy egyezkedik a rendező az élő szerzővel. Mostanában történt, hogy Bartók egyik befejezetlen művének néhány utolsó, talán kilenc taktusát a rendező megíratta. A jogutód nem járul hozzá a mű bemutatáshoz. Én ezt példaértékűnek tartom.

-Bakó Endre-