Ne számolgass, merülj el!

Elolvadok, amikor kezei orcámat érintik. Pillantásától felforrósodik körülöttem a levegő, s abban a perzselő légtérben pillanatok alatt porrá égek. Ha elmegy mellettem, egyszerűen képtelen vagyok nem utána fordulni, nyakam kitekeredik, félek attól, hogy meglátja vágyakozó tekintetem, de mégsem tudok pislogni és elengedni addig, amíg a messzeség el nem nyeli, homályba nem vész. Illatát száz szirom közül is felismerem, hangjával a fülemben ébredek és hajtom álomra a fejem, miközben felidézem folyton-folyvást mozdulatát, bőre érintését. Miért kellene ez ellen tennem? – kérdezem hangosan. Nagy Emese írása.

Mit érhet az élet úgy, ha üres marad a pillanat, mi értelme létezésünknek, ha süket fülekre találnak a szavak? Oly sok gondolat kavarog a fejünkben, amikor megdobban a szívünk, legtöbben tiltakozunk, falakat állítunk fel, de mégis abban bízunk, hogy az a bizonyos valaki lesz olyan erős és kitartó, hogy ledönti azokat. Gyermekként elképzelünk magunk köré egy álomvilágot, elhisszük, hogy fájdalom nem érheti lelkünket, azonban az évek múlásával ezek a gondolatok szertefoszlanak, mert a valóság ébresztőt fúj.

Egyvalamiben viszont örökre bízni fogunk, az pedig nem más, mint a szerelem, amely bármikor lecsaphat ránk, szélviharként jön, tornádóvá válik, majd mi döntjük el, hogy hagyjuk-e felforgatni az életünket általa, vagy sem, de végül is miért ne?

Nagy Emese