Ne hagyd veszni!

Ne hagyd veszni!
© Illusztráció: Pixabay
Hátunk mögött hagyjuk az év legforróbb napjait, nagymamánk ébresztő hangja még a fülünkben cseng, a reggeli finomságoknak pedig azóta is érezzük az illatát. Nagy Emese írása.

A visszatekintés mosolyt csal az arcunkra, de ha az őszi falevelek susogására gondolunk, akkor kissé görcsbe rándul a gyomrunk. Izgatottság, félelem költözik a testünkbe; egy újabb tanév következik, vagy talán még csak az első – az ismeretlenség homálya ettől függetlenül ott lebeg a fejünk felett.

Megannyi kérdésnek hagyjuk, hogy megszülessen; hiába tudjuk, a választ csak később kapjuk meg, útjukat nem szegjük.

A legszebb pillanatokat is képes elárnyékolni a gondolat, a színes ceruzák, füzetek és tollak beszerzése közben is csak egy dologra tudunk összpontosítani, az első napra. Édesanyánk karjai életünk minden egyes napján körülölelnek minket, mégis, a hosszasan együtt töltött idő után az elszakadást nagyon nehéz megélnünk. Legbelül tudjuk, hogy ez az élet rendje, ettől függetlenül még félünk az első napoktól az iskolapadban, úgy érezzük magunkat, mint amikor a hullámvasútba remegő lábakkal térünk vissza.

Azt mondják, hogy addig örülj, amíg gyermek vagy, addig bizony tied a világ, viszont csak gyermekként tudjuk azt, hogy milyen érzéseket kelt bennünk a csengő hangja: kötelesség, elvárás, teljesítés.

Hogy hová tűnt a gyermekkor?

Ne a hétköznapok forgatagában keresgéljünk, csak mi hozhatjuk felszínre, s élhetjük át újra a csodát, ne engedjük elveszni, mert van az a távolság, ahonnan már ha hívnánk, se tér vissza!

Nagy Emese