„Kívül szőrös, belül nedves…” – de mi is ez?

A cívisváros Dobozikertjében élő nyugdíjas, Szombathy Zsigmond annak idején az érettségije után kezdett el foglalkozni egy igen összetett munkával, a csikóbőrös kulacs készítésével. Népművészként tevékenykedett, és 30 évig élt belőle.

Nagyon komoly munka vezet a csikóbőrös kulacs elkészültéig (és ezt is párban célszerű művelni, mint például a kerámiakészítést), ám Szombathy úrnak mindig is tetszett a kulacs formája, előállítása, és minden, mi vele kapcsolatos.

Apáról fiúra szállt

– Nagy öröm és szépség, amikor elkészül egy csikóbőrös kulacs! – mosolyodott el rögtön a találkozásunkkor. Mint elmesélte, szerette a szakmában azt is, hogy világéletében saját műhelye volt, maga ura lehetett, s úgy dolgozhatott, ahogy akart. Ma már az a célja, hogy ne haljon ki a csikóbőrőskulacs-készítés. Úgy érzi, hogy utána már nem lesz, aki ezzel foglalkozzon. Egyébként ez volt a probléma 1964-ben is, amikor csábították a pályára.

A csikóbőrös kulacs készítését az apósától, Varga Dezsőtől sajátította el, akinek az édesapja és a nagyapja is már ezzel foglalkozott, és 1904-ben aranyérmet nyertek vele az ipari vásáron. Mesterünknek a nagyapja az Állami Méntelepen volt szíjgyártó, tőle is szerzett ismereteket, és örökölte a kézügyességet. Igaz, eleinte félt a faesztergától, de azt is meg kellett tanulnia, akárcsak a szíjvágást, mintázást, lóbőrhúsolást (serfölést).

A kulacskészítéshez nagy kitartás is kell, mivel például a lóbőr leserfölése is egy napot vesz igénybe. Némelyik kolléga már nem bíbelődik a serföléssel, hanem anélkül húzza a lóbőrt a kulacsra, s ez bizony sajnos meg is látszik a minőségen.

Főleg a Hortobágyon

Korábbi különleges remekművei bemutatása, fényképezése közben Szombathy Zsigmond arra is rávilágított, hogy kulacsot mindenhol használnak a világon, de csikóbőröset csak nálunk. A Dunántúlon csikóbőr nélküli kulacsok terjedtek el, a csikóbőrösök pedig leginkább a hortobágyi pusztán terjedtek el a nagyfokú állattartás miatt. A legnagyobb kulacs másfél literes, annak az összsúlya díszítéssel, megtöltve csaknem 3 kilogramm. Igaz, ekkorát kevesen használtak.

– A fa maga is egy nagyon jó hőszigetelő anyag, de nem eléggé. Amikor rájöttek arra, hogy a lajtos kocsira tett állatbőr milyen kiválóan szigetel, akkor találhatta ki egy régi pásztor ősünk, hogy tegyék kulacsra is. A kulacsot nem hagyják napon, és le is takarják bőrökkel, úgy azonban délután még hideg benne az innivaló – ecsetelte beszélgetésünkkor a mester, akinek szintén több díjjal, kitüntetéssel ismerték el a munkáit. Elmondta azt is, hogy a pásztorok mindennapi használatára szánt kulacsokon kívül készültek dísztárgyak, esküvői, de még halottas kulacsok is.

Legyen Hungarikum!

A mester felidézte azt is, hogy a rendszerváltáskor sok tradicionális bőrgyár megszűnt az országban, s amióta külföldről hozzuk a bőrt, azóta már hanyatlik a csikóbőrös kulacs készítése. Addig Szombathy Zsigmondéknak is megrendelőjük volt a többek között a pártbizottság, a nagyvállalatok, a rendőr-főkapitányság is. Ezek mellet sokat jártak vásárokba is. A fentebb említett okok miatt azonban ma már nemcsak kevesen készítenek igazi csikóbőrös kulacsot, hanem kevesen vesznek is – az ára ugyanis a fentebb vázolt okok miatt az egekbe szökött.

Mindenesetre a helyi csikóbőrös kulacs már bekerült a Debreceni Értéktárba. Szombathy Zsigmond azonban azt is szeretné, ha Hungarikumként is elismernék a csikóbőrös kulacsot – melyről az egyik leghíresebb találós kérdés így hangzik: „Kívül szőrös, belül nedves, a legénynek igen kedves. Mi az?”

Vass Attila

Az eperfa a pálinkát is elviseli

A csikóbőrös kulacshoz kell fa, lóbőr, marhabőr, díszműbőr, filc és csatt is. Régen varrták, ma már inkább szegecselnek. A dugót esztergálják, a testhez pedig sűrű szálszerkezetű gyümölcsfa kell, ami nem engedi át a folyadékot. Szilfából is nagyon jó kulacs készíthető, de Szombathy Zsigmond elmagyarázta: az eperfa a legjobb, mivel az nemcsak a legszebb, hanem az a legsűrűbb szálszerkezetű, s abból volt a legtöbb. Sőt, az eperfa a pálinkát is elviseli, így annak való kulacs is készíthető belőle.

Elmerülve még inkább a kulacsozás rejtelmeiben, vendéglátónk azt is elmondta, hogy a fát a kivágása után öt évig szárították, és csak akkor kezdték esztergálni. A népművész beavatott minket abba a fortélyba is, hogy amikor elkészül egy kulacs, akkor még nem lehet rögtön folyadékot tölteni bele. A belsejét ugyanis különböző módokon kell preparálni.

Ehhez kell gyanta, paraffin, méhviasz, amiket a megfelelő arányban összefőzik, és nagyon forrón beleöntik a kulacsba. Ezt háromszor meg kell ismételni. A fa ezt annyira magába szívja, hogy tökéletesen víztartó lesz tőle. De a folyamatnak még ekkor sincs ám vége! Ugyanis még ennyi öblögetés se elég ahhoz, hogy lehessen végre bort is önteni a kulacsba. Előbb még rosszabb minőségű borral kell töltögetni legalább egy hétig, s amikor az jól átjárja, csak akkortól lehet használni a kulacsot.