Nagy Sándor: Az itt és most színjátszásban hiszek

Akt.:
Nagy Sándor: Az itt és most színjátszásban hiszek
© Fotó: magánarchívum
Debrecen – A mai napig tagja Nagy Sándor annak a kisvárdai amatőr színtársulatnak, ahol a szárnyait kezdte bontogatni, és ahol a prózai színházhoz való töretlen vonzalmát megszerezte. Mestereiről, a színpadi szituációk megéléséről, zenés szerepeiről, a Debrecenben bemutatott darabokról egyaránt beszélt a Naplónak, ahogyan kitért arra is: szerinte az előadásoknak katalizátorként kellene működniük a nézőkben. Interjú Nagy Sándor színművésszel.

A következő napokban az Ügyes kis hazugságok című darab debreceni előadásában láthatjuk. Az, hogy középiskolás korában csatlakozott a kisvárdai amatőr társulathoz, a Doktorockhoz, a színészi pályáját egyértelműen meghatározta. Egy helyütt azt olvastam, hogy még mindig tagja ennek a formációnak. Ez igaz-e, s ha igen, milyen feladatai vannak most ott?

Nagy Sándor: Igen, a mai napig tagja vagyok annak a csapatnak, amely immár több mint negyedszázada működik „szűkebb pátriárkámban”, Kisvárdán, s amit – ahogy azt a neve is mutatja – annak idején, 1991-ben orvosok és jogászok részvételével a sajnos azóta már elhunyt, közülünk nagyon fiatalon távozott dr. Péter Csaba orvos alapított. A kezdetben csak saját maguk szórakoztatására, illetve egy-egy este erejéig összeálló csapat mára nagy hagyományokkal rendelkezik, valóban, én is itt kezdtem bontogatni „szárnyaimat”. A prózai színházhoz való mai napig töretlen vonzalmamat egyértelműen meghatározta, hogy Miklós Tibor rendezésében 1998-ban és 1999-ben itt az Anna Kareninában játszhattam, ahol Karenin alakját formálhattam meg. De arra is volt már példa, hogy én alkalmaztam színpadra a kisvárdaiakkal egy produkciót: az eredetileg a Szente Vajk rendezte Tied a világ! című darabot 2015-ben. Az idei nyári doktorockos produkcióban, a Puskás Tivadar rendezte Anconai szerelmesekben most csak amiatt nem veszek részt, mert öt bemutatóm volt idén a Madách Színházban, s egyszerűen nem lett volna időm Kisvárdán próbálni, de természetesen az augusztus 18-ai premierjükre hazamegyek, megnézem őket.

Az köztudott Önről, hogy a középiskolai évektől datálható pályáján számtalan nagy mestertől tanulhatott. Gondolok itt Toldy Máriára, akihez Budapestre kerülvén a Musical Stúdióban tanult, az énektanárára, Kővári Juditra, vagy épp az előbb említett Miklós Tiborra, akivel a kisvárdai találkozás után Budapesten a Piccolo Színházban folytatta a munkát. Az operett-musical szakon pedig Kerényi Imre osztályába járt, aki, ha jól tudom, egyszer azt mondta önnek, hogy a „vanást” kell megtanulnia. Mit érthetett ezalatt a tanára?

Nagy Sándor: Amikor ezt tanár úr először megfogalmazta, én sem értettem, hogy mit is szeretne tőlem látni a színpadon. Ezt követően viszont abban a csodálatos osztályban, amit a főiskolára való felvételemkor Kerényi Imre összeállított – Tompos Kátyával, Holecskó Orsolyával, Dolhai Attilával, s itt tulajdonképpen mind a tizenhat osztálytársamat felsorolhatnám, hisz közülük azóta is mindenkinek töretlen a pályája –, folyamatosan, a tanulás és a próbák során döbbentünk rá ennek a „vanásnak” a lényegére: arra, hogy a színész nem úgy csinál, mintha színész lenne, hanem azzá válik. A számtalan próbafolyamat alatt kipróbálhat sok mindent, amiből aztán majd – jó esetben – reflexszerűen, mint Pavlov kutyájánál, előjöhetnek „fogások”, amelyek „itt és most”, az adott szerepnél, jelenetnél alkalmazhatók.

cst
A Csoportterápia című lélekre ható vígjáték a tavalyi nyári színházi esték része volt. Fotó: Molnár Péter

Tehát nem a külsőség a lényeg egy színésznél, de még csak önmagában nem is a szöveg, hanem az – ahogyan azt nekem egyszer Bagó Bertalan megfogalmazta –, hogy a szituáció történjen meg. Vagyis én is minden alkalommal arra törekszem, hogy az adott szituációban amögött, amit kimondok, legyen még legalább kettő-három kimondatlan, de érezhető, odaérthető gondolat. S akkor „vagyok” jelen, „vagyok” ott az adott szerepben.

Ha már a „vanás”, sokáig párhuzamos jelenlétről beszélhettünk a művészi életében: színészként és – főleg az Adagio formáció miatt – énekesként is jegyezték a nevét. Megosztaná az olvasókkal, hogy miért hagyott fel az énekesi karrierjével, vagy esetleg miért szünetelteti azt?

Nagy Sándor: Olyan értelemben nem szüneteltetem, hogy a Madách Színházban ma is számtalan zenés darabban játszom. Gondolok itt a Nyomorultakra, a Poligamyra, a Csoportterápiára, vagy arra a Meseautóra, amelynek tavaly nyáron épp a debreceni Nagyerdei Színpadon volt az ősbemutatója. Ami az együttesünket, az Adagiót illeti: öt évig voltam a tagja, s meg kell mondjam, nagyon szerettem ebben is részt venni, csakhogy egy idő után annyira besűrűsödött nálam a színház, szerencsére annyira sok színészi feladat talált meg, hogy az együttesnek miattam kellett lemondani fellépéseket. Ezt nem akartam „eljátszani” a fiúkkal. A színpadot választottam, ahol a fent említett zenés darabok mellett – Szirtes Tamás tanár úrnak köszönhetően – a Madách Színházban beindult egy nagyon erős prózai vonal is, amelyben nemcsak jobbnál jobb szerepek találnak meg, hanem számtalan kiváló kollégával találkozhatok és dolgozhatok együtt, ami azon kívül, hogy emberileg is nagyszerű, a szakmai fejlődésem szempontjából is meghatározó. Most például rendkívül örülök annak, hogy jövő tavasszal Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel játszhatok majd együtt a Szomorú vasárnapban.

Ha jól tudom, most júniusban egy szakmai szempontból ismét meghatározó darabot mutattak be a Madáchban: a Szerelmes Shakespeare-t. Mesélne arról, hogy hogyan érzi magát ebben a produkcióban?

Nagy Sándor: Az előző véleményemet ez az előadás is alátámasztja: a Szerelmes Shakespeare kapcsán is olyan kollégákkal lehetek együtt a színen – Csákányi Eszterrel, Adorjáni Bálinttal, Kerekes Évával vagy épp Petrik Andreával –, akik nemcsak szakmailag kiválóak, de emberként is csodálatosak. Kerekes Évával például az Ügyes kis hazugságokban is együtt játszhatok, s nagyon büszke vagyok arra, hogy a próbák során nemcsak kiváló kollegiális, hanem jó baráti viszony alakulhatott ki közöttünk.

pr
A Primadonnkákban Szente Vajkkal. Fotó: Molnár Péter

Ugyanakkor, mivel a premier a Szerelmünk, Shakespeare fesztivál keretében történt, a fesztiválon olyan emberekkel futhattam össze mint például Zsótér Sándor vagy Nagy Zsolt. Az, hogy ilyen kvalitású emberek voltak ott a rendezvényen, talán abban is segít, hogy a zenés színházról sajnos mind a mai napig meglévő előítélet végre feloldódhasson: azaz attól még, hogy valaki a Madáchban játszik, prózai szerepekben is remekelhet.

Miért is ne remekelhetne? Mi okozza ezt a – véleményem szerint indokolatlan és igazságtalan – előítéletet?

Nagy Sándor: Talán az, hogy zenés darabokba Magyarországon a különböző tehetségkutatókból is bekerülhetnek emberek, és ez vagy jól, vagy kevésbé jól szokott elsülni. De épp erre is jók az ilyesfajta fesztiválok, találkozók: hogy az arra érdemes művészek többféle arcukat meg tudják mutatni, s ezáltal akár a szakmán belül is tompulhassanak bizonyos előítéletek, váljanak okafogyottá „skatulyák”.

Debrecenben szerencsére idén nyáron is sűrűn vendég, és a Nagyerdőn tényleg minden műfajban találkozhatunk Önnel: a Szabadtéri Színpad műsorsorozatán belül a Ben Hurban, majd a Primadonnákban láthattuk, most pedig augusztus közepén az Ügyes kis hazugságokkal érkezik, s a darab főszerepét, az első látásra minden szempontból sikeresnek tűnő amerikai fiatalembert, Billyt fogja játszani. A produkcióban a feleségét alakító Balla Eszter úgy nyilatkozott, hogy egy párkapcsolati krimit fogunk látni. Hogyan értelmezi Ön ezt a szókapcsolatot?

Nagy Sándor: Tiszteletben tartva Eszter meghatározását, nekem nem feltétlenül a krimi jelző jutna eszembe az Ügyes kis hazugságok kapcsán. Mert az igaz, hogy a darab szerves részét képezi a párkapcsolati nyomozás, a titkok utáni kutakodás, azok feltárása iránti vágy, de én sokkal fontosabbnak tartom mindenféle jelző mellett, vagy annak ellenére a darab mondanivalóját: azt, hogy mi négyen – Kerekes Éva és Szerednyey Béla, akik a szüleimet játsszák, valamint Balla Eszter és én, akik egy fiatal házaspárt alakítunk – egytől egyig bejövünk valamilyen emberként a színpadra, s teljesen más emberként távozunk onnan. Tehát a történet minden egyes szereplője jellemfejlődésen megy keresztül, azok miatt a konfliktushelyzetek, feltáruló titkok, megoldatlan és kibeszéletlen problémák miatt, amelyek a darabot meghatározzák.

Tehát ez a mű az életről szól: arról, hogy milyen egy házasság, milyen az, amikor egy fiatal pár mindennapjaiba megérkezik a gyerek, s alapvetően formálja át a párkapcsolatban addig vitt „szerepeket”, mi az a titok, amit megoszthatok a párommal, s mi az, amiről – legalábbis úgy tűnik, hogy jobb – ha mélyen hallgatok.”

Ugyanakkor nagyon tanulságos a tudatosság hiánya, amely a szereplőknél megfigyelhető, s ami okán nem vesznek észre bizonyos jeleket, olyanokat, amelyek negatív irányba befolyásolják a párjukkal való kapcsolatukat. Amely jelek észlelése esetén esetleg megelőzhető lenne egy-egy konfliktus, vagy nem alakulna ki a másik fél számára fájó élethelyzet.

Szintén az egyik nyilatkozatában olvastam, hogy szereti megérteni, mi is az igazsága egy-egy Ön által megformált karakternek. Véleménye szerint ebben a darabban Billynek mi az igazsága a többiekkel – a feleségével, a szüleivel – szemben, vagy a többiekhez képest?

Nagy Sándor: Az ő igazsága a mama-papa-baba hármasság kapcsán keresendő: azt mutatja meg, hogy egy fiatalember – jelzem, a történetben résztvevőkre jellemző tudatosság hiánya miatt – a gyermeke születésekor új élethelyzetbe kerülve, amely a magáról, a feleségéről és a kapcsolatukról alkotott addigi képét tökéletesen átformálja, milyen „neki járó” dolgokat enged meg, vagy épp nem enged meg magának. Hagyja-e, hogy létrejöjjön ebben a hármasságban szerinte háttérbe szorított helyzetében egy „rés a pajzson”, amibe belefér, beleférhet már egy másik nő, egy másik kapcsolat is, vagy sem.

Azt, hogy Billy ebben az esetben hogyan dönt, nyilván nem árulhatjuk el a nézőknek. Viszont azt igen, hogy a látottak után senki sem fog úgy távozni az előadásról, hogy ne akarná végiggondolni a saját családjában vagy párkapcsolatában betöltött szerepét. Ebből a szempontból egyértelműen katalizátornak vélem az előadást.

Nagy Sándor: Nagyon remélem, hogy valóban ilyesfajta hatással tudunk lenni a nézőkre egy olyan előadással, amelyben a főhős igazából csak sodródik, s az emiatt kialakult szituációkban nem, vagy csak későn méri fel, hogy valójában milyen helyzetbe hozta például a szüleit vagy élete párját. Ha az ő „igazságát” látva megpróbálunk kevésbé sodródni, jobban belegondolni abba, hogy a tetteinknek mindig következményei vannak, már megérte színre vinni és eljátszani ezt a darabot.

– Gyürky Katalin –








hirdetés