“Na, majd a kilencvenedik születésnapomon is lesz egy tárlatom”

Akt.:
Sípos Zsófia festőművész
Sípos Zsófia festőművész - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – „A tehetségtelenek úgy húztak el mellettem, mint a vadludak ősszel” – interjú Sípos Zsófia festőművésszel.

Sípos Zsófiához nagy érdeklődéssel kísért kiállítása után, a két ünnep között kopogtattam be a megbeszélt időpontban. A művésznő – mint mondja – még nem pihente ki teljesen a ráháruló karácsonyi tennivalók fáradalmait, de ennek már nyomát sem látni rajta.

Téli kiállítása egy életműtárlat benyomást keltette. Milyen anyag volt ott látható?

Sípos Zsófia: Olyan képeket állítottam ki, amelyek nem szerepeltek még tárlaton, régieket és újakat. Az utóbbiak Évszakok elnevezéssel kerültek a falra. Szép számú közönség tisztelt meg látogatásával, a rendezvény örömet okozott.

Bár azt jobban szerettem volna, ha az Évszakok ciklus festményei egy bokorba kerülnek, s ha már Velényi Rudi a Katalógusban az Őszi Túr című képemet emelte ki, jó lett volna úgy elhelyezni, hogy azonnal szembe tűnjön.

Na, majd a kilencvenedik születésnapomon is lesz egy tárlatom, s ott leszek a rendezésnél.


Évszakok címme megnyílt Sipos Zsófia festőművész 85. születésnapi jubileumi kiállítása Fotó: Derencsényi István ©

Ez azt jelenti, hogy munkában van, dogozik?

Sípos Zsófia: Még nem. Rám hárult a karácsonyi előkészület. Mit gondol, ha csak a nyolc dédunokát számolom, hányan vagyunk? Az ajándékok, a csomagolás, az élelem. Annyi fele kellett gondolkodni, majd belevesztem. Ráadásul nem tudom, hogy a sütőmmel mi történt. Még ezután fogom kipihenni a kiállítást és az ünnepet is. Addig nem tudtam lazítani, míg Virág lányom táncelő­adása a Modemben le nem zajlott. Én jobban izgultam, mint ő.

A szép katalógusban van egy Arany János-idézet, amely – tömörítve – úgy szól, hogy az élet nem azt adta neki, amit elvárt. Ez a művésznő pályájára nem illik. Vagy mégis?

Sípos Zsófia: Voltaképpen nem lenne publikus, ami nyomta a szívemet. De legyen! Magam választottam ezt az életformát, nem okolhatok érte senkit. Arról van szó, hogy amikor érettségi után döntenem kellett, hogy tovább tanulok, vagy férjhez megyek, úgy gondoltam, ha továbbtanulok, az én vagyok egyedül, de ha férjhez megyek, és gyerekeket szülök, akkor megsokszorozom az életemet. Igen ám, de aztán menet közben nagyon hiányzott, hogy nem tanultam tovább. Abban a korszakban én nem számítottam dolgozó nőnek, a társadalom alján éreztem magam, s ezt borzasztó nehéz volt átélni.
Másodsorban a tehetségtelenek úgy húztak el mellettem, mint a vadludak ősszel, s jó pozíciókba kerültek. Pedig abban az időben nagyon könnyű volt diplomát szerezni, mert elég volt hozzá valamennyi szakmai gyakorlat, nem kellett fizetni sem, csak jól felvételizni. Akik a képzőművészei körbe jártak, képesítés nélküli pedagógusállást vállaltak falun, s akkor beiratkozhattak a főiskola rajztanári szakára. Én is szerettem volna egy ilyen lehetőséget, de mindig elutasítottak. Végül kiderült, hogy ez a férjem kérésére történt. Így aztán ugrott a diploma. Ez nagy sebet ejtett rajtam. Ez az egyik.

A másik az, hogy én is vágytam a sok gyerek miatt egy családi házra, mint Arany János, mert mindig lakásproblémánk volt. Nekem azonban ezt nem adta meg az élet. De végtére minden megoldódott, lecsendesedett. Ezt az időszakot, amit most élek, úgy hívom, hogy kegyelmi időszak. Nem mindenkinek adatik meg a magas életkor. Olyan sokan elhullottak kortársaim közül viszonylag fiatalon, és nem tudták befejezni az életművüket. Nem élték meg, hogy rendeződjenek lelkükben az események.

Mindvégig háziasszony volt, nem is volt munkaviszonya?

Sípos Zsófia: Az ötvenes években három évig dolgoztam a Tervező Vállalatnál, mint műszaki rajzoló, de aztán jöttek az ikrek, s hiába hívtak vissza munkatársaim, nem hagytam a kicsiket magukra. Másrészt munka mellett a gyerekekkel bölcsődébe, óvodába járni számomra megoldhatatlan feladatnak látszott. Nem tudom, mások hogy csinálták, én nem vállaltam.

A festés nem hiányzott?

Sípos Zsófia: Anyukám nagyon szerette volna, ha a képzőművészeti körbe visszatérek, mert 1955-ben jártam már a Veres Géza bácsi körébe. Aztán olvastam az újságban a Bíró Lajos vezette körről, így mentem vissza 1963 őszén. Bíró Lajos roppant rátermett ember volt a tanítás és rávezetés terén, de egyes piás-bagós társak miatt nehéz volt nekem elviselni az ottani légkört. Beláttam azonban, hogy nincs más lehetőség, és látogattam a kört.

Egyszer eljött az ideje, hogy megmutassa, mit tanult.

Sípos Zsófia: Igen, 1972-ben volt Budapesten egy önálló kiállításom. Annak alapján kértem felvételemet a Művészeti Alapba, s utána ment minden a maga útján.

Kit nevezne meg mesterének?

Sípos Zsófia: Bíró Lajostól tanultam a legtöbbet. Félegyházi László képességeit elismerem, de az ő beavatkozó korrigálási módszerét nem szerettem, mert mindent a saját stílusához igazított. S akkor én már nem tudtam továbbmenni.

Mi volt a stílusideálja? Olvasom, hogy mindig pasztellel festett.

Sípos Zsófia: A lakásban festettem, s ott főleg a gyerekek miatt nem lehetett a hígítókkal dolgozni. Meghaltunk volna a bűztől. Ami a stílusválasztásomat illeti, nagyon tetszett nekem Henri Rousseau, ismertebb nevén a „finánc” Rousseau stílusa. Akinek volt bátorsága még a falevelek erezetét is kirajzolni. Őt nem zavarta a századvég stíluskeresése, a Vadak formabontó nyugtalansága. Vettem egy Csontváry-könyvet, s beírtam egy Petőfi-idézetet: „Fogj tollat és írj, és haladj az úton, melyen más még nem haladt.” Az első képem egy Túr-parti ház volt. Irtó izgalommal adtam be egy őszi tárlatra, de a zsűri bevette.

A stílusa változott az évek során?

Sípos Zsófia: Maradt ez az általam kedvelt részletező módszer. Nem mondom, ezekkel a pipacsos meg egyéb képeimmel nagyon áttértem a látványra, de nem érdekel. Most ez van. Lajos mindig biztatott, hogy váltani kellene már. Dehogy váltok – gondoltam.
Inkább ezt fejlesztem, tökéletesítem, ezen belül még nagyon sok minden van, amit meg kellene csinálnom. Ezek lassan készülő képek, s nem úgy van, váltok és aztán ripsz-ropsz már mást csinálok.

Ez a stílus láthatólag nagyon aprólékos munkát igényel.

Sípos Zsófia: Nagyon. A hatvanas évek közepén eljutottam Tivadarba, s ott a formavilágnak olyan gazdagságát találtam, ami ihlette az embert. Ceruzával rögzítettem a látottakat, majd télen itthon a műteremben képpé formáltam. Első portrémat is így festettem a százéves Kelemen Józsi bácsiról. Félig tréfásan említettem, hogy életmű-kiállítást szeretnék a 90. születésnapom körül. De mostanság nincs vizuális élményem. Kitaláltam, hogy a családtagokról fogok portrékat festeni. De ki az, aki beül nekem modellnek? Én fényképről festeni nem szeretek, bár még Munkácsy is fényképről festette le Bismarckot.

No, majd kiderül. Ahogy a közmondás tartja: Ember tervez, isten végez…

– Bakó Endre –








hirdetés