Művészfejbe politikai eszmét plántálni

Zsdánov, a mindenre elszánt utód még abszurdabb jövőt sejtet
Zsdánov, a mindenre elszánt utód még abszurdabb jövőt sejtet - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A filozófusok mi vagyunk – mondta Sztálin a kultúrkomisszárnak. És ez a probléma.

David Pownall Mesterkurzus című művét az 1989-es ősbemutatója után Pinczés István Jászai-díjas rendező 2017 elején másodjára is színre vitte a Csokonai Színházban. A darab változtatásoktól nem mentes, ismételt adaptációja ma is időszerű: a kétórás előadás a hatalom természetrajzába avatja be a nézőket. Mégpedig a dilettantizmustól hemzsegő, épp ezért hátborzongató hatalom mivoltába enged bepillantást.

Meghívás kivégzésre?

Szovjetunió, 1948. „A nép atyja, a világtörténelem legnagyobb lángelméje, minden dolgozó barátja és tanítómestere, az emberiség fényes napja, a szocializmus éltető ereje”, azaz Sztálin elvtárs Zsdánov kultúrkomisszár közreműködésével magához hívatja az orosz zeneművészet két géniuszát, a még fiatal és tapasztalatlan Sosztakovicsot, valamint a már sokat megélt Prokofjevet. A téma a szocializmus eszméjéhez illeszkedő orosz zene szabályainak – elvileg közös, a meghívott „szakértőkkel” együttesen történő – megfogalmazása.

Csakhogy az este során a követelmények egyre inkább a két művész eddigi életművének létjogosultságába, a Zeneművészeti Konferencián való részvételük illetve szándékos távolmaradásuk miatti szemrehányásba, a zenéjük ócsárlásába csapnak át, egyáltalán: eddig elkövetett „bűneik” miatt a továbbélésük lehetőségének megkérdőjelezésébe. A meghívás mint gesztus tehát valójában az életben hagyás és a megöletés mint esetleges végkifejlet között ingadozik. Amíg a fentiekben megidézett mű, Vladimir Nabokov Meghívás kivégzésre című regényében a főhős, Cincinnatus C. tisztában van azzal, hogy hová került és mi a sorsa, addig itt a halállal kapcsolatos kérdőjellel, mint a feszültséget gerjesztő s azt fenntartó tényezővel mindvégig számolni kell. A művészeket a Sztálinnál tartózkodásuk utolsó pillanatáig az életben maradásukkal kapcsolatos kétely övezi, s bár Sztálin, annak ellenére, hogy kijelenti: „nem szereti a titkokat”, épp ezzel a bizonytalanságban tartással árulja el hatalmi technikája legnagyobb titkát.

A sérült lelkületű diktátor

Pinczés István sok helyütt abszurdba, illetve szürreálisba hajló rendezése kiválóan érzékelteti velünk, hogy hová vezet, ha egy súlyos személyiségzavarokkal küzdő, kisebbségi érzésekkel teli, minden szempontból dilettáns ember kezébe kerül a hatalom. A gyermekkorában a részeges suszter apukától, majd a papi szemináriumban elszenvedett megaláztatásaitól, grúz kisebbségiként az oroszok iránt érzett fóbiájától szenvedő férfi a sérüléseit épp azzal kívánja kompenzálni, hogy önmagát mindenkinél nagyobbra tartja, zseninek képzeli. Olyannyira, hogy azt is természetesnek veszi, amikor karácsonyi ajándékba egy, Krisztus helyett az ő arcával „ellátott” ikont kap grúz barátaitól. (Az előadás egyik leghatásosabb jelenete, amikor az festményt a két művész előtt leleplezik.)

Az emberiség megváltója, megmentője szerepében tetszelgő Sztálinból, akit az előadásban Szalma Tamás alakít, szó szerint zseniálisan, hol a kisebbrendűségi érzete, hol pedig a mérhetetlen beképzeltsége, önhittsége bújik elő, s egy idő után rájövünk, hogy a két művész életben hagyása vagy kivégzése attól függ, hogy a vezér percenként változó személyiségéből épp valamely sérelme vagy épp a zsenitudata tör-e elő. Amikor ugyanis Sztálin „visszamegy kisgyerekbe”, s arról mesél, hogy hogyan hallgatta apja suszterkalapácsának koppanásait, kedves és előzékeny. Amikor azonban ezekből a hangokból az abszolút hallását és a tökéletes zenei érzékét „vezeti le”, átvált kegyetlenbe. Vagyis az egyik pillanatban még simogat, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, Vagyis az egyik pillanatban még simogat, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, majd ugyanazzal a kezével roppantja darabokra a Prokofjev remekműveit tartalmazó hazai és külföldi lemezeket.

mk3

Fotó: Derencsényi István

A kiszámíthatatlanság tehát az a „titok”, amellyel Sztálin rettegésben tartja meghívott „vendégeit”, akik minderre – életkorukból fakadóan – eltérően reagálnak. Azt nem mondhatjuk, hogy az idős Prokofjev nem fél. De ő már annyi mindent látott az életben, hogy az érzelmei már túl vannak a rettegpésen. Fiatalabb zenésztársánál sokkal jobban átlátja a hatalom természetrajzát, s ezért bátrabban mer beszélni vagy visszaszólni, s mer bizonyos esetekben cinikus lenni. Csikos Sándor az idős Prokofjev szerepébe bújva a kiszolgáltatott, de kellő tartással rendelkező művész mintapéldánya. Méltósággal viseli folyamatos megaláztatását: például a lemezei összetörését – holott ez a zenész szimbolikus megölésével egyenlő – és még akkor sem veszít a „tartásából”, amikor a földre fektetve képletesen keresztre feszítik. Vele szemben a fiatal Sosztakovicsot alakító Rózsa László játékában a félelem – amely a színpadon konkrét remegés formájában is megnyilvánul – a meghatározó elem. Az épp kegyetlen „fázisát” élő Sztálin erre kiválóan ráérez amikor, „csak úgy mellesleg”, a következő kérdéseket veti oda a neki: „Hogy van a felesége, Irina? A fia, Makszim? A lánya, Gálja? Jól vannak, mind?” Vagy amikor a közvetlenül őelőttük itt járt költőnek, Alekszandrovnak a vörösre festett zongorából előkerülő búcsúlevelét lobogtatja a megszeppent vendég előtt.

Dúrok, mollok, atonalitás

A bizonytalanságban tartás hosszúra nyúlik, amelynek oka az, hogy Sztálin egy szocialista realista zenemű azonnali megkomponálását (is) kéri a művészektől, amelynek egy grúz történetet kell dallamokban elbeszélnie. S a komponálás közben világlik ki leginkább Sztálin dilettantizmusa: a zenészek szakmai kérdéseire nem tud felelni, fogalma sincs, milyen akkordok vannak a zongorán, vagy mi az, hogy a cappella. Még a szocialista realista zene követelményeit lefektető dokumentumból kiemelt formalizmus szót sem ismeri, miközben a likvidálni kifejezés értelmezésével és „közvetítésével” természetesen semmi problémája sincs.

Az előadás szövegkönyvének néhány, véleményem szerint legzseniálisabb mondata is a komponálásra késztetés idején hangzik el: „Tudod, Andrej, lehetnek ezek szakértők a zenében, a filozófusok mi vagyunk. És ez a probléma. Hogy bele kell plántálnunk az eszméinket a fejükbe.” Nos, itt nagyon nem mindegy, hogy hová tesszük a pontot és a vesszőt. (Tudják, úgy, mint a Bánk bán egyik híres részletében: a királynőt megölni nem kell félnetek…) „A filozófusok mi vagyunk. És ez a probléma, hogy bele kell plántálnunk az eszméinket a fejükbe.” Vagy, s Szalma Tamás itt szerencsére helyesen hangsúlyoz: „A filozófusok mi vagyunk. És ez a probléma.” Igen, valóban óriási gond, amikor ezt a dilettantizmus csimborasszója gondolja így.

Színház a színházban

A művészek folyamatos megaláztatását abszurd helyzetek sokaságán, például a WC-használat „sűrűségén” és „hosszúságán” keresztül ábrázoló előadás, szürrealissá az elkészült zenemű színházi előadás kíséretében történő bemutatásakor válik. Pinczés István itt merész, ugyanakkor Sztálin szexuális aberrációit is kifigurázó színház a színházban fordulattal él, amikor a „legnagyobb grúz költő”, Rusztaveli eposzának részletét, azaz az oroszlán és a tigris szerelmi harcát erotikus motívumokkal telített tánc formájában láttatja. Prokofjev és Sosztakovics itt végre elemében érezheti magát: szabadon alkothat, mégpedig úgy, hogy tudja, Sztálin ebbe nem fog beleszólni, mert egyfelől, még ha ironikusan is, de őt éltetik benne, másfelől ebből se ért túl sok mindent.

mk4

Fotó: Derencsényi István

A „vendéglátás” helyszíne, az eredetileg vörös színben játszó, vörös csillaggal is ellátott terem – a Rusztaveli történet bemutatásakor sejtelmes fényeivel már egy „vörös lámpás ház” hatását kelti, ahol végül a darab szereplői úgy „forrnak szövetségbe”, mint azok a bizonyos szabad köztársaságok…

Az utánpótlás rettenetes

A Sztálin dilettantizmusát és a hatalomtechnikája titkát leleplező előadást azonban a kultúrkomisszár Zsdánovnak, ennek a Prokofjev szerint „brutális állatnak” a személye teszi igazán drámaivá. Mert amíg Sztálin defektusai „lelepleződnek”, addig a magát leendő utódként aposztrofáló Zsdánovról kiderül: személyében, gonosz ostobasága folytán, ha lehet, még Sztálinnál is kegyetlenebbnek látszó figura tette be a lábát a Kremlbe. Jámbor József egyenletesen színvonalas játéka a mindenre elszánt, a hatalom megszerzése érdekében még fölöttesét is „elkaparni” kész katona képét tárja elénk, aki gyakran Sztálin gyengeségeit kihasználva érzékelteti: ki is az úr – pontosabban, véleménye szerint ki is lesz hamarosan – a házban. „Én még nem végeztem magukkal. De most örüljenek. Megúszták. Egyelőre” – mondja a végül útjukra engedett zenészeknek. Ekkor azonban Pinczés újra meglepő fordulattal élve a zsdánovi mondatokat vészjósló távlatokba helyezi: Papp István, aki eddig a rendre felügyelő hadnagyként szerepelt az előadásban, a Back in the U.S. S. R. című Beatles-örökzöld éneklésével tér vissza a Sztálin testét maga alá gyűrő zongorához, s haja, szemüvege, mozdulatai már nem a szovjet idők vezetőit idézik. De hogy kiét, azt a rendező a jelenlévők asszociációs képességére bízza. Mindenkinek ajánlom, tegye próbára a sajátját. Érdemes.

– Gyürky Katalin –


Alkotók

  • Sztálin: Szalma Tamás; Prokofjev: Csikos Sándor ; Sosztakovics: Rózsa László; Zsdánov: Jámbor József;Hadnagy (Vadász/Jack London): Papp István; Katonalány (Farkas/Marilyn Monroe): Szilágyi Zsófi; Katona (Majom/Rettegett Iván): Sinai Róbert; Katona (Oroszlán/Lenin): Steuer Tibor; Katona (Tariel/Ifjú Sztálin): Daniel Diaz Fernandez; Katonalány (Tigris/Sztálin lánya): Vékony Anna
  • Rendező, díszettervező: Pinczés István; Jelmeztervező, szcenikus: Kiss Beatrix; Zeneszerző: Czapp Ferenc; Koreográfus: Laczó Zsuzsa; Rendezőasszisztens: Szőke Zsanett