Mozijegy – Húsba vágó ez a rajtaütés

Mozijegy – Húsba vágó ez a rajtaütés
Ha egy indonéz alkotást még valamikor 2009-ben Torontóban a közönség, majd utána a kritika is egyhangúan a filmtörténet egyik legjobb akciómozijának kiállt ki, arra érdemes lehet oda figyelni, hisz nem először fordulna elő, hogy a kistigrisek vidékéről érkezne új lendület a műfaj számára. A magyar közönségnek persze jó pár évet várni kellett, de végül csak megérkezett A rajtaütés a honi filmszínházakba.

Kétségtelen hogy álmodni sem lehetne jobb helyszínt egy pörgős, vérben fürdetett celluloid szalag felhasználására, mint Jakarta nyomornegyedének egyik tömbházát, ahová a város egyik legelvetemültebb drogbárója vette be magát számos verőlegénnyel. S szinte tálcán kínálja magát, hogy egy videó játékokat is megszégyenítő rendőrségi akció közben kapjunk bepillantást a távol-keleti harcművészet XXI. századába.

Nehéz lenne kikerülni, hogy az alaptörténet a szintén mostanában debütáló Dredd-re hajaz, vagy az időrendet figyelembe véve a képregény adaptáció az indonéz harcművész filmre. De ugyan így említhetnék Bruce Lee soha el nem készült Game of Death-jét, vagy akár a Fűrész sorozat torture-porn esztétikáját is. Mely sorok között zseniálisan bontakozik ki a „tetőlakosztályban” kamerái által omnipotenssé váló főgonosz és a kommandósok epikus csatája, s ez sokkal érdekesebbnek tűnik, mint hogy ilyen posztmodern kapaszkodókat keressünk.

Viszont előtte még érdemes megemlíteni, hogy már a film születése is tartalmaz némi csodát, hiszen a kis wales-i faluból induló mozigeek, Gareth Evans indonéz felesége révén ismerkedik meg a mozi gerincét alkotó silat-tal (helyi harcművészeti stílus), s fut vele szinte mesébe illő karriert, melyre szinte senki nem számított. A képlethez még hozzá adódik Iko Uwais (akivel Garteth már első filmjén, a Merantau-n is együtt dolgozik, mely a kemény vonalas harcművész filmek rajongóinak rögtön a szívébe lopta magát), aki egyértelműen a direktornak köszönhetően kerülhet majd be a színész-harcművészek szobor csarnokában.

De visszakanyarodva az ostrom filmek, az arcade-kultúra és a gore háromszögében ügyesen egyensúlyozó akcióra, rögtön szemet üthet, hogy a silat hogyan tölti be az egyébként szürke, kiüresedett helyszíneket, s hogyan képes adrenalin bombaként végig dübörögni a bő másfél órában. A stílus szinte filmvászonra teremtették, hiszen a kung-fu táncszerűségét a legbrutálisabb pusztítással házasítja, s hogy ez Gareth és Iko (illetve a koreográfusként és a főgonosz jobb kezeként hozzájuk csatlakozó Yayan Ruhian) keze munkája alatt mindez úgy kell életre, hogy még egy vak is kameráért kiáltana. S hogy ne csupán a puszta kéz domináljon, mondhatni szintről-szintre ügyesen dobálja a kések, a macheték és a különböző lőfegyverek nyújtotta „esztétikai élményt”.

Ezek mellett egy igazi történet kibontása már nem is nagyon fér bele a játékidőben, amit ebben az esetben talán meg is köszönhetünk mindenkinek, hiszen az épphogy csak elcsepegtetett klisé halmaz (terhes feleség, árulás, testvérdráma, melyek mellett kis jóindulattal akár még dramaturgiailag is kiállhatunk) pont megfelelő kontextusba helyezi a nézőt, hogy az a fő attrakcióra tudjon koncentrálni. Mely közben a színteret kihasználva, klausztrofób horror szekvenciákat megidézve és remekül eltalált minimáltechnoval fokozza a már magában is lenyűgöző élményt.

Hogy a lassan szivárgó pletykák szerint a történet trilógiává bővül még jól is elsülhet, ha a folytatásban nem próbálnak valami hátteret kerekíteni az egésznek, hanem tovább haladva e szikár, de egy pillanatra meg nem pihenő koregráfia mentén képesek lesznek valami meglepő új színt felmutatni (bár talán már akkor is elégedettek lehetünk ha pusztán másolják önmagukat, s kapunk egy újabb remek száz percet). Ez viszont a jövő kérdése, egyelőre legyen annyi elég, hogy valószínűleg már most megszületett az évtized akciófilmje.

HBN-JGM

 

Magyar bemutató: január 31.








hirdetés