Kisasszonyfutball

Néhány éves korom óta imádom a focit, tehát ugyancsak jóindulattal viseltetek a sportág iránt, de már én szégyenkezem a mai modern labdarúgás miatt. Tamás Nándor írása.

A világbajnokság kapcsán számtalanszor elmondtam már baráti körben, hogy rossz nézni, ahogyan a személyi számuk szerint feltétlenül férfiaknak tekinthető játékosok már akkor is fetrengenek, sírnak-rínak, ha valaki csak melléjük lép, vagy éppen meglegyinti őket egy feléjük lendülő láb gyenge fuvallata.

Tudom, hogy manapság óriási a nyomás, főként a hatalmas biznisz miatt, a futballistákon, és az áldott bőrgolyó kergetése hihetetlen érzelmeket képes felszabadítani, de én már azt sem bírom nagyon, hogy akár kiesik, akár továbbjut valamelyik válogatott, a játékosai a gyepen ülve bőgnek, mint akiknek elvették a játékát.

Az egyik legnagyobb szupersztár, Neymar legutóbbi agóniáját látva már az egykori klasszis kapus, Peter Schmeichel is megszólalt, mondván: azt hitte, haldoklik a brazil csatár a gyepen mexikói ellenfele belépője nyomán. A „dán dinamit” azt is hozzátette, valahogy vissza kellene szorítani a szimulálást.

A kedd esti Anglia–Kolumbia még rettenetesebb volt, mert egy dél-amerikai válogatottól, meg a brit oroszlántól – megalkuvást nem tűrően rúgd, és fuss, ugye – azért egy minimális keménységet pláne elvárna az ember. De nem, egész meccsen csak a Jászai Mari-díjas alakítások, a játékvezető megtévesztése mindenáron... Mit szólhatnak ehhez, mondjuk, a rögbisek?

Szóval, „csajok”, ez nagyon gáz!

- Tamás Nándor -

[related-post post_id="3911518"]

[related-post post_id="3911493"]