„Monet bőrébe szívesen belebújnék…”

„Monet bőrébe szívesen belebújnék…”
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Úgy véli, a tájképnek, csendéletnek, amellett, hogy felismerhető, hordoznia kell egy másodlagos mondanivalót.

A közel 30 éve szabad foglalkozású festőművésznek megadatott, hogy az általa legnagyobbaknak tartottak festményeit élőben láthassa: New Yorkban Monet, Madridban pedig Sisley gyűjteményes kiállítását csodálhatta meg. Miközben mai amerikai, kanadai, japán, izraeli, ausztrál, spanyol és német magángyűjtemények több, a festészet hagyományos vonulatát képviselő Hornyik-alkotást is őriznek. Otthonában a festmények mellett másodikként a kongák és a gitárok ötlenek a látogató szemébe.

A legnehezebb műfaj a portréfestészet. Sok portrét készítek, olajjal, nagyrészt vászonra: megmaradtam ennél a tradicionális technikánál.” Hornyik Zoltán

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

„A zenélés nálam hobbi, 1974 óta gitározok, s bár négy évig zongoráztam, sőt versenyt is nyertem a korosztályomban, végül a sport miatt abbahagytam. Azért egy zenei alapot adott, amit a gitárnál lehetett kamatoztatni” – vallja. Mesélt gyerekkoráról is: „1962-ben költöztünk Nagyhalászból Hajdúszobosz­lóra, ott az iskolában jól ment a rajz. 1976 körül Fekete Borbálához kerültem a művelődési központ képzőművészeti szakkörébe. Ott sokat tanultam a kompozícióról, színhasználatról. Mindemellett versenyszerűen sportoltam, edzésekre, atlétikai versenyekre jártam. A zene, a sport és a festés kitöltötte az időmet – természetesen a tanulás mellett.”

A rajzolás végül mikor kapott komolyabb szerepet az életében?

Hornyik Zoltán: 1977-ben Fekete Borbálával elmentünk egy hajdúnánási alkotótáborba, ahol grafikai díjat nyertem. Ott ismertem meg Bíró Lajos vezető tanárt és az akkor még igen fiatal Kapcsa Jánost. Az a két hét meghatározó volt számomra, Fekete Borbálával sokat rajzoltunk, festettünk közösen az utcán. Később a mártélyi szabad­iskolába kezdtem járni, ahol nagyon sok inspiráció ért. Bőséges motívumkincs fogadott, és sok különböző habitusú festő hatott egymásra ezen a gyönyörű tájon, a Tisza holtága mellett. Itt nagyrészt a realista, látványelvű festészet uralkodott, bár volt absztrakt, nonfiguratív alkotó is. A nonfigurativitás egyfajta elvárt művészeti hozzáállás lett az előző század második felében. Én mindig is a realista ábrázolás híve voltam, természetesen a saját tudatomon átszűrve. A tájképnek, csendéletnek, vagy városképnek, amellett, hogy felismerhető, hordoznia kell egy másodlagos mondanivalót, ami a festő személyiségétől kap új értelmet. Ugyanazt a motívumot két művész másként ábrázolja, más és más lesz a kép hangulata. Egyébként szeretem az absztrakt festészetet is, ha kvalitásos és tud valami váratlant, figyelemfelkeltőt nyújtani.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

A tanítást miért hagyta abba olyan korán?

Hornyik Zoltán: Nyíregyházán végeztem a rajz–földrajz szakot 1985-ben, utána négy évig tanítottam, három iskolában is. Közben elkezdtem festeni, s a kettő együtt nem ment sokáig. Első két gyermekem is ekkor született, így választanom kellett ismét. Ekkor határoztam el, hogy abbahagyom a tanítást. 1989 óta csak festek, ez lett a munkám és a hobbim. Nem véletlenül mondják, hogy milyen szerencsés, ha valakinek ugyanaz a hobbija, mint a munkája. Én is így gondolom, hiszen minden nap ennek élhetek.

Az aktok, a táj- és csendéletek, a portrék közül melyik a kedvenc műfaja?

Hornyik Zoltán: Csendéletet ritkábban festek, az akt a legnagyobb kihívás, ott nem lehet „mellébeszélni”, mint mondjuk egy tájképnél, ahol mindegy, hogyan kanyarodik a fa ága, abba nem köt bele senki. Az azonban, hogy egy akt anatómiailag tökéletes legyen, kihívás egy festő számára, ott tudni kell rajzolni. A legnehezebb műfaj viszont a portréfestészet. Sok portrét készítek, olajjal, nagyrészt vászonra: én megmaradtam ennél a tradicionális technikánál. Jelenleg galériáknak festek, most éppen egy tengerparti, lányt ábrázoló képet kezdtem el. Egy kastély számára pedig portrét kell készítenem egy régi fotóról. No, az nem olyan egyszerű, mert hiszen a fekete-fehér kép díszes ruhában ábrázol egy férfit, s bizony ahhoz, hogy színesben fessem meg a képet, alaposan utána kell járni, milyen színek is voltak az öltözetén. Ez is komoly kihívás, hiszen egy élő személyt beállíthatok kedvem szerint, s látom, milyen színű a ruhája, de egy ilyen régi fotó hangulatát nehéz visszaadni.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Van-e napi penzuma?

Hornyik Zoltán: Nem igazán. Meglehetősen rapszodikusan dolgozom. Vannak napok, amikor be sem megyek a műterembe, máskor meg hétvégén is festek. A család is eléggé lefoglal hál’ istennek: az előző házasságomból van két felnőtt gyermekem, a mostani kapcsolatomból pedig két kicsi, s bizony egy óvodás és egy kisiskolás mellett megvan minden napnak a ritmusa. Emellett nyilván napközben szabad vagyok, tehát tudok dolgozni, s ha nekiállok, elég fanatikusan, és sokáig szoktam alkotni. Ha úgymond „beledolgozom” magam egy műbe, akkor amíg kéri a kép a színeket, formákat, addig nem szívesen hagyom abba. Minden képnél érzem, hogy megint tanultam valamit a festésről. 1974-ben használtam először olajat, de még mindig fedezek fel új dolgokat az olajfestés gyönyörűségében. Ahogy egykori tanárom, Bényi Árpád mondta: abbahagyni lehet egy képet, befejezni nem. Azért van egy olyan stádium, amikor érzi a festő, hogy ha tovább dolgozik rajta, akkor már izzadságszagúvá válna, tehát tényleg abba kell hagyni.

Vannak példaképei?

Hornyik Zoltán: Legnagyobb hatással Csernus Tibor volt rám a kortárs festők közül. Színhasználata, kompozíciós képessége, rajztudása lenyűgöző. Sándorfi István technikai tudását és precizitását említhetem még. A korábbi festők közül Benczúr Gyula művészetét nagyra tartom. Monet és Sisley, a két nagy impresszionista festő, akiket szeretnék kiemelni. Valaki azt kérdezte egyszer tőlem, kinek a bőrébe bújnék bele? Hát Monet bőrébe szívesen. Amit ő létrehozott a művészettörténetben, az egyedülálló. Tavaly New Yorkban láttam a képeit, szívesen időztem volna néhány napig abban a teremben, amely tele volt a festményeivel. Egyszer pedig Madridban volt olyan szerencsém, hogy egy Sisley gyűjteményes kiállítást láttam. Alfred Sisley talán nem annyira ismert, mint Monet, de jelentős francia festő volt. Az impresszionisták alkotásait a párizsi Musée d’Orsay-ban élőben kell megnézni annak, aki szereti ezt a korszakot.

– Kenyeres Ilona –



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter






hirdetés