„Mondja ki a színház azt, amit lát!”

Akt.:
„Mondja ki a színház azt, amit lát!”
© Fotó: Matey István
Debrecen – A Kossuth-díjas Haumann Péter közvetetten Laurence Oliviertől is sokat tanult. Vékony Zsolt interjúja.

Haumann Péter, a nemzet színésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes művész október 21-én lépett fel a Kölcsey Központban Szókratész védőbeszéde című monodrámájával, amelyet immáron évtizedek óta játszik. A vastapssal kísért előadást követően alkalmunk nyílt arra, hogy beszélgessünk vele arról, mit gondol a Saul fiáról; miért nem szerepelt Az ötödik pecsétben; mikor Debrecenben dolgozott, hová szeretett járni; s mit vél a mai társadalom egyik legnagyobb hibájának.

Milyen tanácsot adna annak a fiatal Haumann Péternek, aki épp élete első Szókratész védőbeszéde című előadására készül?

Haumann Péter: Nagy csöndben vagyok most. De eszembe jutott egy történet. Ezt a darabot Horváth Jenő rendezte (aki ki nem állhatta, ha egy színész hazudik), s a próbák utolsó pár napjában behívatott ELTE-s, filozófia szakos hallgatókat. Hagyott elmondani a szövegből vagy tíz-tizenöt percnyit, majd közölte: „Tessék, itt tartunk. Ez egy huszonkilenc éves, vidékről most följött fiatalember, aki kísérletet tesz eljátszani a hetvenéves Szókratészt. Meglátjuk, mire megyünk vele, de egyet ne felejtsenek el: ebben a pillanatban a 25. Színházban (ahol a mű ősbemutatója volt 1970-ben – a szerk.) egy jegy ára harminchat forint (akkoriban a legmagasabb jegyár a legjobb zsöllyékbe a körúti színházban volt, huszonöt forint), egy kiló kenyér pedig három forint hatvan fillér. Jól gondolják meg, meghallgatják-e ezt a »huszonkilenc éves« Szókratészt, vagy inkább vesznek tíz kiló kenyeret?” Ez, amilyen ronda mondat volt, olyan régóta kísért engem – hónap végén kultúrát vegyen-e magához az ember, vagy inkább egyen?

Az évek folyamán változott-e, mennyiben változott a viszonya ehhez a műhöz?

Haumann Péter: Nem változott semmi, de egyre nagyobb a teher, egyre nagyobb.

Ön szerint a mai kor embernének mit mondhat Platón műve?

Haumann Péter: Főleg azt, hogy egy társadalom tagjai mennyire nem bírnak egymással. Pattanásig feszültek az indulatok, főleg azért, mert igazán senki nem beszélte meg magával, hogy végül is miről mit gondol. Hogyan tudná szabatosan megjeleníteni más emberek előtt a maga szándékát, véleményét vagy akaratát? Ez a társadalom nem beszélget – az egyének saját magukkal meg főleg. És akkor még hol van a többi?

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Debrecenben kezdte színészi pályáját. Van valami különleges emléke abból az időszakból?

Haumann Péter: Bele akartam dögleni abba, hogy színésznek mentem. A főiskola ápolt légköre után (legalábbis nekem annak tűnt) egy logikusan, de számomra idegenül működő, színházi nagyüzembe kerültem. Annyi finomságot, élénkséget kaptam, s ezt itt hirtelen nem találtam meg. El is akartam menni tengerésznek, már le is tettem kétszáz méteren az úszóvizsgát. Mégis, az a furcsa, hogy amennyire nem szerettem itt lenni, mégis a több mint ötvenéves pályám alatt Debrecenre szívesebben emlékszem, mint az összes többi helyre. A cívisvárosban egyébként a temetőben csavarogtam a legtöbbet – ott nyugalom volt.

Milyen szempontok alapján választ szerepeket? Van-e, amelyet szívesen eljátszott volna vagy még eljátszana?

Haumann Péter: Nagy luxus lenne, ha választhatnék, inkább az a kérdés, miket kapok. Sokszor eszembe jut az a közhely, hogy ha a korom engedné, még egyszer újrajátszanék (talán jobban) korábbi szerepeket.

Kiket tart most figyelemre érdemes színészeknek a fiatalabb generáció tagjai közül?

Haumann Péter: A Katona József Színházban Keresztes Tamást, a Jászaiban játszó Schruff Milánt, esetleg a fiamat, Mátét.

Ha már a fia szóba került: el szokta mondani a véleményét színész gyerekeinek egy-egy alakításukkal kapcsolatban?

Haumann Péter: Szigorúan. De ők is megmondják nekem kíméletlenül, néha nem is látok a pipától. Most játszom majd együtt Mátéval Veszprémben (az Ármány és szerelem című darabban – a szerk.), február táján lesz a bemutató. Ilyenkor sosem apa és fia áll a színpadon, hanem két színész. Két színész, akik utána, ha kell, megmondják egymásnak a magukét – talán jobban is, mintha nem lennének családtagok.

Mi a véleménye Az olaszliszkai című előadás kapcsán fellángolt botrányról?

Haumann Péter: Ez nem botrány. Egy olyan ügyvéd hecceli ezzel a családot, aki ezzel is próbál fényt keríteni maga köré, teljesen értelmetlenül. Jogilag semmi igaza nincsen, amiben igaza volt, abban a színház már bocsánatot kért. De mikor majd jön az ezért járó guba, kíváncsi leszek, akkor is perelni akarnak-e.

Önt mennyire zavarja, hogy sokan politikai színtérként tekintenek a színházra?

Haumann Péter: Mindig is politikai színtér volt, gondoljon csak Shakespeare-re, a királydrámákra, hogy miket le mert írni. Vagy vegyünk akár csak egy kabaréjelenetet, azokban is micsoda politizálások folyhatnak. Engem nem is zavar ez, dolga a színháznak a politikával is foglalkozni – anélkül, hogy ez kifejezett szándéka lenne. Vagy talán a politizálás helyett pontosabb úgy fogalmazni, hogy a színház mondja ki azt, amit lát.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Hogy éli meg azt, hogy az Ön színészgenerációjának tagjai közül egyre többen távoznak az élők sorából? Kinek a hiánya a legfájóbb ezek közül?

Haumann Péter: Nehezen viselem, mert lassan én is sorra kerülök. Még azoknak is fájó a hiánya, akiket nem szerettem.

Korábban úgy fogalmazott egy interjúban: „tettem róla, hogy a magyar filmgyártás ne szeressen annyira”. Mire értette mindezt?

Haumann Péter: Többször is szörnyű figyelmetlen voltam. Négy élvonalbeli rendező volt, akit ügyetlenséggel és indulatossággal sikerült megsértenem. Egy olyan konkrét példát tudok mondani, ahol már nem hozom kellemetlen helyzetbe ezt az embert, mivel az illető sajnos meghalt. Kaptam egy telefont, hogy Fábri Zoltán szeretne velem beszélni. Mondta, van egy film (Az ötödik pecsét lett volna), lenne egy szerep, amire úgy feleltem, persze, küldjék el a forgatókönyvet. Itt követtem el az első hibát. Ha Fábri Zoltán akar az emberrel beszélni, akkor nem szabad elkérni a forgatókönyvet, csak elvállalni a munkát. Majd jött a másik hiba, bár ezt nem én okoztam. Alá volt húzva egy szerep, ami miatt visszatelefonáltam: annyi ellenszenves alakot játszottam akkoriban (az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság főnökét; Torquemada főinkvizítort, a Hitnyomozót a Csillag a máglyán-ban), hogy nem akartam még egyet. Tévesen azt a karaktert jelölték meg nekem, akit végül Latinovits alakított. A nyilast. Valójában azt szánták nekem, amelyet végül Márkus játszott el. Ezután tizenöt évig nem tettem be a lábamat a filmgyárba, de nem bántam, mert volt helyette egy csomó tévéfilmem.

Az elmúlt években látott-e olyan magyar filmet, amelyik tetszett Önnek?

Haumann Péter: A Saul fia nagyon tetszett. Mindig drukkolok, amikor van egy nagy rendezői vagy operatőri találmány, s azt vajon tudják-e mértékkel kezelni. Bár ennél a szenzációs, állandó szemszögnél egy ponton túl azért mintha jelentkezne az önmagába visszahullás. Egy művészeti terméknél fontos, hogy ne lógjon ki belőle az ötlet.

Volt olyan szinkronszerepe, amely kihívást jelentett?

Haumann Péter: Volt szerencsém egyszer Laurence Oliviert szinkronizálni a Haláltánc című film kapcsán. Akkoriban nem úgy ment a szinkronizálás, mint ahogy most, hogy beesik a színész egy másik munkából, és kérdezi, melyik vagyok, az a kopasz, hangzik a válasz, oké, akkor kezdjük, s a legelső kopasznál megszólal, mire szólnak neki, hogy de nem az a kopasz, hanem a másik… Korábban nagyobb igénnyel készültek a filmek, így nagyobb igénnyel zajlott a mi munkánk is, előtte megnéztük, átbeszéltük, mit hogyan kellene. A Haláltánc esetében örömmel vettem észre, hogy eltaláltam Olivier belső ritmusát, ráéreztem arra, mikor szólal meg. Sokat tanultam ebből, mert közelebbről beleláttam egy nagyon nagy színész játékába. Meg persze Louis de Funèsnek is szerettem a hangomat kölcsönözni.

Tréfált-e meg már másokat úgy, hogy valakit utánozva, vagy elváltoztatott hangon szólalt meg?

Haumann Péter: Több verekedést leszereltem már az Indul a bakterház-as „Sanyi, Sanyikám…” felidézésével. Forgattuk a Kossuthkiflit, s egy nagyon szép helyszínt találtunk Sopronban. Egy patak mellett, a túlsó oldalon romák laktak, s a stáb tagjai többször is átkiabáltak nekik, hogy legyenek csendben, mert zajlik a munka. Ők meg visszakiabáltak, hogy menjetek a fenébe, mi meg itt lakunk! Ez így ment, s kezdtünk kicsúszni az időből, mire három, többajtós szekrény termetű technikus azt mondta, hogy ők most odamennek, és lerendezik a dolgot. Erre mondtam nekik, hogy gyerekek, ezt nem szabad csinálni, majd én elintézem, van erre egy ötletem. Elfelejtettem, hogy tizenkilencedik századi jelmezben vagyok (kürtőkalap, nagy sál, redingot), odamentem, s rákezdtem a „Sanyikámra”. Csönd lett. Visszajöttem, aztán a rendező Rudolf Peti még utánam szaladt, hogy elmondja, mit reagáltak erre romák: „Tudod te, ki volt ez? Az a Charles Dickens.”

Vékony Zsolt –

Névjegy: Haumann Péter, színművész

  • Született: Budapest, 1941. május 17
  • 1963-ban végezte el a Színművészeti Főiskolát, majd a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött (1963–1966).
  • Ezután dolgozott a Pécsi Nemzeti Színházban, a 25. Színházban és a József Attila Színházban.
  • 1973-ban a Madách Színház tagja lett, ahol számos jelentős szerepet játszott és vezető művész lett.
  • 1988-ban a Nemzeti Színházhoz, majd az Arizona Színházhoz, illetve a Radnóti Színházhoz szerződött.
  • 1994 óta tagja a Katona József Színház társulatának.
  • Főbb elismerései: Jászai Mari-díj (1970, 1972), Érdemes Művész (1980), Kossuth-díj (1985), Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2006), Prima Primissima díj (2009), A Nemzet Színésze (2010)

Forrás: www.katonajozsefszinhaz.hu; Wikipédia



Sporthírek






hirdetés