2013.05.07. 13:06
Az éghajlatváltozás okozta az ausztráliai megafauna kipusztulását
New York, 2013. május 7., kedd (MTI) - Nem emberi tevékenység, hanem az éghajlatváltozás idézte elő az ausztráliai megafauna kipusztulását - állapította meg egy nemzetközi tudóscsapat, arra alapozva következtetését, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok felülvizsgálata eredményeként a legtöbb, a földrészen valaha élt gigantikus állatfaj már régen kihalt, mire az első őslakosok megjelentek Ausztráliában.
New York, 2013. május 7., kedd (MTI) - Nem emberi tevékenység, hanem az éghajlatváltozás idézte elő az ausztráliai megafauna kipusztulását - állapította meg egy nemzetközi tudóscsapat, arra alapozva következtetését, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok felülvizsgálata eredményeként a legtöbb, a földrészen valaha élt gigantikus állatfaj már régen kihalt, mire az első őslakosok megjelentek Ausztráliában.
A kutatók tanulmányukkal kétségbe vonták azt a korábbi feltételezést, amely szerint a megafauna - nagytestű emlős-, madár- és hüllőfajok - kihalásához a letelepedő ősemberek által folytatott vadászat vezetett 50-40 ezer évvel ezelőtt. Ezt az elméletet részben ürülékmintákra, részben pedig arra alapozták a kérdéskörrel foglalkozó szakemberek, hogy az ausztráliai őslakosok vadászati módszereihez tartozott az adott terület felégetése.
Ausztráliai, amerikai és brit tudósok az eddig feltárt leletek újbóli elemzésével viszont arra a következtetésre jutottak, hogy az ősi fajok többsége már kihalt, mire az ausztráliai bennszülöttek elődei felbukkantak Szahulon, amely az egykor összefüggő szárazföldet alkotó Új-Guineából, Ausztráliából és Tasmaniából állt, főleg a pleisztocén jégkorszak idején.
"Elképzelhető, hogy az őslakosoknak volt némi szerepük a fennmaradt fajok kipusztulásában, de nincs közvetlen bizonyíték a tömeges vadászatra. Arról nem is beszélve, hogy a bennszülöttek őseinek nem is voltak megfelelő eszközeik a hatalmas testű állatok leterítéséhez" - magyarázta Stephen Wroe, az Új-Dél-Walesi Egyetem professzora, az amerikai tudományos akadémia Proceedings of the National Academy of Sciences című kiadványában közzétett tanulmány vezető szerzője.
Egykoron mintegy kilencven nagytestű állatfaj népesítette be Szahult, köztük a valaha létezett leghatalmasabb erszényes, a rinocérosz nagyságú Diprotodon, a rövidpofájú, három méteresre is megnövő kenguru, amely olyan tömegű volt, hogy valószínűleg ugrani sem tudott, az óriási sósvízi krokodilra hasonlító, mérgező nyálú gyík vagy a bizarr kinézetű, de halálos harapású erszényes oroszlán, amelynek a karma rúgósbicskaként működött. A tudósok véleménye szerint közülük már csak mintegy 8-14 faj létezett, amikor az őslakosok kikötöttek az ősi kontinens partjainál.
Üledékminták és egyéb környezeti feltárások segítségével azt is megállapították, hogy a megafauna kihalását megelőző 450 ezer évben Szahul klímája egyre szárazabbá és szeszélyesebbé vált. Az egész vidékeket felperzselő tüzek sem az őslakosok számlájára írhatók, hanem sokkal inkább a fokozódó szárazságéra - már csak azért is, mert a leletek alapján a legpusztítóbb tűzvészek jóval az őslakosok felbukkanása előtt lezajlottak.
"Egyre világosabbá válik, hogy a szahuli megafauna eltűnése nem néhány tízezer, hanem több százezer, esetleg egymillió év alatt ment végbe a klíma egyenetlen, de feltartóztathatatlan romlása következtében" - húzta alá az ausztráliai tudós.
A kihalás eredményeképpen mindenesetre komoly ökológiai változások következtek be az ősi földrészen, és a vegetáció is gyökeresen átalakult: a vegyes esőerdőket bőrszerű levelekkel rendelkező, csenevész növényzet váltotta fel.
- MTI -
