Csak egyvalakivel volt osztható: önmagával

Debrecen - „Én ezt megírtam és most már bánjatok vele szabadon.”

Az ötvenegy nem osztható, csak eggyel. Ennyi idős lenne most Borbély Szilárd, de a József Attila-díjas költő, író, irodalomtörténész tavaly úgy döntött, itt hagyja a világot, s benne ránk a betölthetetlen űrt. Utóbbi kifejezést Radnóti Zsuzsa használta a Deszka Fesztivál egy szakmai beszélgetésén, amelyen a vendégek emlékek felidézésével igyekezték körüljárni: Miképp szólalnak meg a debreceni szerző írásai a színpadon? A dramaturg azt mondta, az alkotó pótolhatatlan lesz mindaddig, míg létezik magyar irodalom. Majd a Borbély-drámákról szóló, készülő tanulmányának egy részletét osztotta meg a jelenlévőkkel. – A rettenetes trauma, a 2000 karácsonyán a szülei ellen elkövetett rablógyilkosság életét, lelkiállapotát azonnal, életművét fokozatosan változtatta meg és mélyített el. A személyes szenvedéstörténet stációit követhetjük nyomon nagy műveiben, de olyan zseniális átalakulással, hogy miközben egyre nyíltabban személyes lett, annál inkább általános léttörténetté tudta tágítani saját sorstragédiáját. Különleges szövegeit nehéz színpadra vinni – fogalmazott.

A halál után újraszülni

– Végtelenül érdekes számomra, ha nem kifejezetten színpadra írt darabból építkezünk, hanem a próbák alatt formálódik a mű. Kedvelem a szabadgondolkodású drámaírókat, akik hajlandóak a társulattal együtt újraszülni az anyagot – mondta Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója. A debreceni teátrum korábbi direktora 2009-ben rendezett egy előadást, amely a Halotti pompa című Borbély-kötet versein alapszik.

– Ezt a könyvet kaptam útravalóul, amikor Debrecenbe kerültem. Az abból áradó költői nagyság inspirált, hogy megismerjem Szilárdot. Nagyon óvatosan egyre beljebb engedett minket a történetébe. Emlékezetes számomra egy gyönyörűséges, majd’ ­négyórás beszélgetésünk a bűnről, annak viszonylagosságáról, az életlehetőségeinkről.

Óriási lelkifurdalásom van, mert egy sor dolgot nem sikerült végigbeszélnünk. Elhozogatta a darabjait, de én mindig rohantam, ő meg sokkal szemérmesebb volt annál, mint amire a tehetsége feljogosította volna. Nagyon hálás vagyok neki a Halotti pompáért, semmihez sem hasonlítható anyag. Szeretném a Nemzetiben játszani és már régen ott lenne, ha nem történt volna a tragédia. Azóta azonban másként látom ezt az alkotást. Újra akarom szülni, más szemszögekből, de ehhez nekem is időre van szükségem – tette hozzá. Ráckevei Anna könnyekkel küzdve emlékezett a munkára: „Beleástuk magunkat abba, hogy mi a bűn, a halál, és hogyan lehet a szeretteink és a saját életünk végességével szembenézni. Nyomasztó volt, ugyanakkor ezek végiggondolása fel is szabadított bennünk valamit.”

– Nagy szabadságot kaptunk az ötletelésre a rendezőtől és az írótól is. Szilárd nyitott volt – jelentette ki Csikos Sándor, aki szintén szerepelt a színműben. – Mivel minden szerző ragaszkodik szövegeihez, őt is megkérdeztük hogyan nyúlhatunk a versekhez. Azt mondta: „Én ezt megírtam és most már bánjatok vele szabadon.” Mintha feldolgozottnak tekintette volna a kötetben megírtakat, pedig mint az az idő múlásával kiderült, nem tudta, nem is lehet – elmélkedett.

- Horváth Borbála -