Minden tevékenységével tanított

Akt.:
Tóth Vince
Tóth Vince - © Fotó: Kovács Péter
Nyíradony – „Boldogságban telt az életem, amire vágytam, minden teljesült.”

Ebben az egy mondatban foglalta össze életét Tóth Vince, a 2015-ben Pro Urbe Nyíradony-díjjal elismert pedagógus. Ám ha Vincéről megkérdezünk bárkit is Nyíradonyban, az elmondásokból egy sokoldalú pedagógust ismerhetünk meg. Tanító, testnevelő, KRESZ-oktató, újságíró, fotós, úszásoktató, galambász, motoros… – sorolhatnák. Innen azonban beszéljen ő az életéről.

KRESZ és úszás

– Bakonszegen, a Berettyó mellett voltam gyermek, és a neveltetésem, a falu, az ottani tevékenységek, a vízpart tökéletes alapot adott minden későbbi tevékenységemhez. Később Szolnokra, majd Debrecenbe költöztünk, de mindkét helyen azt csináltam, amit korábban Bakonszeg kínált, a falu alapozott meg. Debrecenben végeztem tanítóképzőt, akkor ez még középiskola volt, majd évekkel később testnevelő, vagy ahogy én mondom, tornatanár lettem. Ehhez az kellett, hogy három sportágból meglegyen a segédedzői papírom. Nekem négy van, mert a kézilabda, az atlétika és az úszás mellett egy önvédelmi sportágból, a cselgáncsból is megszereztem.

– A világon a legfontosabb foglalkozás a tanító, hiszen ő rakja le a tudás alapját, amire később építkezni lehet. És tudjuk, az alap a legfontosabb. A tanítónak pedig mindenhez érteni kell. Legalább annyira, hogy ha a gyerek kérdez, akkor az ő szintjén válaszolni tudjon. Különben az az ismeret később kimaradhat a gyerek életéből. Ezért is igyekeztem olyan tevékenységekkel is foglalkozni, ami nem szerepelt a tantervben, továbbá hasznos lehet a gyerek egész életében. Ez pedig az úszás és a közlekedési szabályok ismerete. Amíg Nyíradonyban nem volt uszoda, buszokkal Debrecenbe hordtuk be a diákokat a nyári szünetben. Víz mellett nőttem fel, tudom, mennyire fontos az úszni tudás. Csak nagyon kevés olyan gyerek volt, aki ne járt volna legalább egy úszótanfolyamot, ne szerzett volna valamilyen szintű vízbiztonságot. A nagy többség azonban megtanult úszni.

Fotó: Kovács Péter

– A KRESZ-tanítás leginkább a versenyekre való felkészülést jelentette. Ezt még földesi pedagógusként kezdtem el, majd 1974-ben, amikor Nyíradonyba kerültem, folytattam. A megyei KRESZ-versenyeket rendszerint az adonyiak nyerték, mi képviseltük Hajdú-Bihart a kéthetes táborozással összekötött országos döntőn Zánkán. A versenyeken elért eredményekért számos miniszteri, rendőr-főkapitányi elismerést kaptam. A „kisrendőreim” év közben megfelelő felkészítés után és felügyelet mellett segítették diáktársaik átkelését az iskola előtti zebrákon. A KRESZ-hez hozzátartozott az is, hogy segédmotoros kerékpárral minden diák megtanuljon motorozni. Tehát aki Nyíradonyban végzett általános iskolában, ismerte a közlekedési szabályokat, tudott motorozni és úszni.

Fotó: Kovács Péter

Életérzés a motor

– Kicsi gyermek koromban kovács szerettem volna lenni – kanyarodik vissza a bakonszegi évekhez Tóth Vince. – A faluban öt kovácsmester dolgozott, én pedig jártam egyik helyről a másikra, és néztem a munkájukat. Mivel jó eszű voltam, édesapám azt szerette volna, ha tanító leszek. Természetesen engedtem a szülői kérésnek, jelentkeztem a debreceni tanítóképzőbe, megfeleltem a felvételi vizsgán, 200-ból 23-at vettek fel, így a kovácsműhely helyett 14 évesen Debrecenben kezdtem tanulmányaimat. A kovácsmesterség iránti vonzalom azonban elültette bennem a műszaki dolgok szeretetét. Mivel falun éltünk, ez a mezőgazdasági gépek, a traktorok irányába nyilvánult meg. Kedvencem az úgynevezett körmös volt, vezettem, sőt 15 évesen már kombájnt is. Mivel változott az életem helyszíne, és minden vonzott, ami pöfögött, az érdeklődésem a traktorokról átkerült a motorokra. Tanítóképzős koromban édesapámtól kaptam egy K55-ös motort, azzal jártam be az iskolába. Amikor beindítja az ember a járművet, ahogy az pöfög, és amikor az elindul, na az egy különleges életérzés. Ezért is szerettem motorozni. Hamarosan a járművemet egy sokkal nagyobb Izsre cseréltem, majd következtek a Danuviák, a Jawak és a Pannóniák. Később már magam is szereltem, újítottam fel motorokat. Szerveztem veterán motoros találkozókat ide, Nyíradonyba. Ezek már abbamaradtak, de a motorok szerelésével még mindig foglalkozom. Most is van a műhelyemben egy sport Verhovina és egy Pannónia is.

Fotó: Kovács Péter

Csomagolópapíron a cikk

– Még Bakonszegen, amikor nagyon fiatal voltam, a felnőttek esténként tanyázni jártak össze, ahol a régmúltról érdekes történeteket meséltek – tereli vissza a szót a bakonszegi évekre Tóth Vince. – Tátott szájjal hallgattam a múlt eseményeit, és akkor határoztam el, ha majd tudok írni, lejegyzetelem a történeteket, mert különben az akkori öregekkel a sírba száll mindaz, amit ők megéltek itt, a faluban. Három generáció élt együtt bakonszegi otthonunkban, így olvasgathattam nagyapám frontról írt leveleit. Ekkor fogadtam meg, akármit látok, hallok, megőrzöm, had tudja más is. Első képes riportomat az akkor Bakonszegen élő Nadányi Ágnes diszkoszvető országos bajnok, csúcstartó és válogatott atlétával készítettem. Emlékszem, egy csomagolópapírrra írtam ceruzával. A cikket és a képet örömmel vittem be a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségébe, és otthagytam a sportrovatban. Ez azonban nem jelent meg, mert mint akkor mondták, „osztályidegenekről nem adunk hírt”. Iskoláskoromban folyamatosan bejártam a szerkesztőségbe, kaptam kisebb munkákat, mígnem a sportfotózással bíztak meg. Később évtizedeken át voltam a Napló tudósítója, összesen több ezer cikkemet és fotómat közölte a megyei napilap.

Több mint ötven díj

– Bakonszegen, a szomszédunkban parasztgalambokat tartottak. Egyszer átesett a kertünkbe egy kisgalamb, amelyet felneveltem. Etettem folyamatosan, a szájamból itattam. Látta édesapám, hogy mennyire odáig vagyok a galambokért, vett nekem néhányat – beszél a galambászkodása kezdetésről, amelyet akkor sem hagyott abba, amikor Szolnokra költöztek. – Szolnok vasúti csomópont, és akkoriban még vasúton szállították a versenyekre a galambokat. Ezek útközben letojtak, a tojásokat pedig megvásároltuk a vasutasoktól. Postagalambjaim voltak leginkább, ám a tartásukhoz az ’50-es években „jogosítvány” kellett, mert azokkal a madarakkal tartani lehetett a kapcsolatot a nyugaton élőkkel, az osztályidegenekkel, ezért a hatóság engedélyhez kötötte a tartásukat. Később díszgalambokat is beszereztem, versenyekre, bemutatókra is jártam. A győztes madarakat igyekeztem megvásárolni, hogy a lehető legjobb tenyészetem legyen. Meg is lett az eredménye, több mint ötven díjam van a galambászkodásban. Galambjaim mindig is voltak és ma is foglalkozom velük.

Fotó: Kovács Péter

Együtt a feleségével

Megcsendesedik az idős tanító, a mellette ülő felesége szemébe néz, megfogja a kezét. – Azt azért írja le, hogy a feleségem nélkül mindez nem sikerült volna, nem lett volna ilyen teljes, elégedett és boldog az életem. Bármit is csináltam, ő mindig mellettem állt. Most már az unokáknak örülünk. A lányom viszi tovább a fotózást, a fiú unokámmal pedig szereljük a motorokat. A városban élőkben pedig ott van az életem.

– Kovács Zsolt –