Minden esti frász

Hitchcock szemlesütve kullogna el az egyre betegebb fantázia agyszüleménye mellett, amikor a sorozatgyilkos megöli, és különböző kínzások után meg is csonkítja az áldozatát. Boda István jegyzete

Nem elég nekünk a „szólás szabadsága” – szerencsére most egy hónapig nyugtunk lesz tőle –, de vasárnapi tapintatként még megtetézik egész heti tévéélményünket. „A Sólyom végveszélyben” című amerikai micsodával is. Háborús film a mestermű, s 138 percig ülhetünk előtte megdöbbenve, s ha netán kibírjuk a brutalitás édes és üde idilljeit, az élmény összegésze könnyű álmot ígér.

 

Nemcsak a legújabb kori hadviselési arzenál lenyűgöző. A katonák harci dísze is magával ragad. Kemény és rideg tekintetek, egy tömbből faragott arcélek adnak nyomatékot az elszántságnak, miközben a komputerizált felkészültség szinte személyre szabottan intézi az irányítás bonyolult műveletét. S onnantól kezdve minden, ami elképzelhető. Gépfegyvertűz, rakétaröppentyű, gránátrepesz, tankcsapda – nem, ez egy rockbanda –, helikopterek, mozsárágyúk, s a néző csak bámul, hogy az amerikai mozi miért leli örömét efféle marhaságokban. A kegyetlenségnek ez a kusza dzsungele már-már nem is emberszabású, miközben a kárvallott mégiscsak és minden esetben ő, a katona. A mindenkori mítosz, aki, ha győz, felmagasztaltatik, ha veszít, háborús bűnös. A latinok saját praxisuk törvénye szerint hagyták az utókorra: vae victis! Jaj a legyőzötteknek. Persze a civil szféra sem tapintatosabb, ha már a látvány irtózatáról van szó. A minden esti frász menetrendszerűen kijár a tévénézőnek. Az új műfaj, a „thriller” ma már úgy nyer polgárjogot a műsorrendben, mint valamikor az érzelmes romantika, a csókban beteljesülő végkifejlet. Nem, a véres látvány, a rettegés megsokszorozása az igazi.

 

Hitchcock szemlesütve kullogna el az egyre betegebb fantázia agyszüleménye mellett, amikor a sorozatgyilkos megöli, és különböző kínzások után meg is csonkítja az áldozatát. Aligha vigasz, hogy a bűnözőnek elébb-utóbb beletörik a bicskája. A szenvedés, a megaláztatottság, nehezen mosható ki a lélekből. A brutalitásnak megvan az a veszélye, hogy a néző ugyanúgy átéli a látványt, mint az, akivel életszerűen vagy filmről lévén szó virtuálisan is megesik.

 

Játék a tűzzel, s néha olyan képesztően, hogy épp a valóság mutatja fel a maga változatát. S ilyenkor mindegy, hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás! Tudom én, hogy a televíziók nem játszhatják minden este a „Büszkeség és balítélet”-et. De olykor reményként mégiscsak jól jönne átélni a paplányok tündérmeséjét. Higgyék el, a nézettségre sem lenne panasz…

– Boda István –