Mi van ebben a csőben?

Debrecen – Matuz István, a Kossuth-díjjal elismert fuvolista, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának oktatója a magyar szerzők műveinek bemutatását tűzte egyik legfőbb céljául. Vele beszélgettünk kitüntetése kapcsán.

Matuz István fuvolaművész, zeneszerző, tanszékvezető egyetemi tanár pályájának megtisztelő elismerése a Kossuth-díj, amelyet március 15-én vehetett át – szűkebb hazája számára is dicsőséget szerezve, hiszen nem sok alkotó él napjainkban Debrecenben és környékén, aki e kitüntetés birtokosa lenne. A 63 esztendős professzor – aki szerkesztőségünk vendégeként adott interjút lapunknak nemrég –, túl azon, hogy évtizedek óta a cívisvárosban oktat, kezdetben püspökladányi kötődéseiről is szívesen mesélt. Aztán persze az életműre terelődött a szó…

HAON: A hivatalos indoklás szerint „a határainkon túl is nagyra becsült, zeneszerzők sokaságát megihlető előadó-művészetéért” járt Önnek a Kossuth-díj…

Matuz István: Igen, tulajdonképpen annak köszönhető a leginkább, hogy vállaltam újabb műveket, fiatal zeneszerzőktől is. Az volt a célom, hogy a születő fuvolaművek ne maradjanak ki az életemből, s főleg ne a magyar szerzők művei. Ez részben meg is valósult, bemutattam olyan hangversenysorozatot, ahol egymás után több esten adtam elő magyar szerzők műveit, egy-egy koncerten akár tíz-tizenötöt is. Azt akartam: lehetőleg ne maradjon ki senki sem – és ezt tudják is rólam a szerzők, a mai napig küldik nekem az új kézirataikat.

HAON: Nyilván kiemelkedő állomás az életében a Kossuth-díj. De nem végállomás…

Matuz István. Szeretném, ha nem az lenne… De nincs is megállás. Április 15-én máris lesz egy koncertem, amelyen fiatal zeneszerzők művei szerepelnek. Aztán a nyári vizsgáztatás a zeneművészeti karon, majd hosszabb turné Spanyolországban – hangversenyek és kurzusok… A kutatás terén szintén nagy feladat vár: a karunk – az egyetemmel közösen – nyert egy pályázatot újszerű módszertani könyv és elektronikus tananyag kidolgozására. Ebben szerepel a fuvola is. Körülbelül másfél évbe kerül majd, amíg egy ilyen anyag megjelenik. A fuvolamódszertan lényege az – és a Kossuth-díj elnyerésében ez is szerepet játszhatott –, hogy a hangszeren én kezdtem el azt a gondolkodásmódot megvalósítani, hogy ne csak hangszerként tekintsünk rá, és ne csak a klasszikus technikákból induljunk ki, hanem nézzük meg, hogy fizikailag, akusztikai szempontból „mi van még ebben a csőben”! S rájöttem, hogy ha van 17 oldalnyílás a hangszeren, akkor ennek a kombinatorikus lehetőségei – annak megfelelően, hogy mindegyik lehet nyitva vagy zárva – 2 a tizenhetediken, azaz 131 072 lehetőség van, elméletileg. A klasszikus fuvolajátékban ebből 33-at tanítunk, mert azokat kombináljuk a klasszikus művekben. Kíváncsi voltam arra, hogy az a maradék sok tízezer fogás milyen hangot ad! Hátha olyan hangokat, amelyeket a zeneszerzők modern műveikben tudnak használni. És valóban, örülnek neki, hogy ezeknek az új fogáskombinációknak a használatával tudunk például akkordokat játszani, glissandókat, flatterzungét. Tehát az is oka lehet a díjazásnak, hogy sok zeneszerző azért írt számomra műveket, mert ezeket a technikákat alkalmaztam is már. Az anyag nagy részét kéziratban már elkészítettem – hatalmas méretű, és nehéz tájékozódni, keresni benne. De ha számítógépre kerül, sőt a hangzást is mellétesszük, az nagymértékben megkönnyíti majd a zeneszerzők munkáját.

HAON: Akadnak tanítványai, követői is, akik szívesen elsajátítják az új technikát?

Matuz István: Hogyne. Ittzés Gergelyt említeném a legelőször, aztán Gyöngyössy Zoltánt, illetve Dratsay Ákost, Gergely fiamat, valamint növendékeimet, akik három-négy évtizede itt végeztek a karon. Magánúton sokan járnak hozzám külföldről, Spanyolországból, Németországból, Franciaországból is. Az a kiadvány, amelyben mintegy húsz esztendeje hat stúdiumot írtam le az új fuvolatechnikáról, megjelent külföldön is, és aki azt megvette, kapcsolatot tudott teremteni az új játékmódokkal, s ennek nyomán járnak hozzám külföldről. Aminek annál is inkább örülök, mivel nagyon szeretem az idegen nyelveket. Örömet okoz, ha használhatom a franciát, az angolt vagy a spanyolt. S, nem mellesleg, rájöttem: igazuk van a nyelvészeknek, amikor azt mondják, hogy aki több idegen nyelvet ismer, az sokkal inkább érzi-érti a saját nyelvének a csodáját…
– F. Gy. –