Mezítláb, az erdőn át a Szűzanyához

Újfalusi Jánosné Irénke néni mindig boldog, ha a Szűzanyáról mesélhet valakinek
Újfalusi Jánosné Irénke néni mindig boldog, ha a Szűzanyáról mesélhet valakinek - © Fotó: Kedves Zilahi Enikő
Nyíracsád – A nyolcvanon túli görögkatolikusok szívesen idézik ifjúkoruk gyalogos máriapócsi zarándokútjait.

A nagyanyáink korában élt görögkatolikusok közül aki csak tehette, s az egészsége is megengedte, egy évben legalább egyszer elzarándokolt Máriapócsra. Volt, aki többször is megtette évente az utat. Az aratás utáni nyári Illés vagy Nagyboldogasszony, az őszi Kisboldog­asszony napi búcsúra egész évben készültek a fiatalok. Gyalog mentek, csapatosan. Olyan természetes volt ez akkoriban, mint megünnepelni a húsvétot, vagy a karácsonyt. Pontosan így voltak ezzel Nyíracsád görögkatolikus hívei is, akik közül sokan ma is, hatvan, vagy akár hetven év távlatából is szívesen idézik az emlékeket.

Jött rájuk a vihar

Feró Mihályné Kerezsi Annus néni a Tivarányi tanyán született, úgyhogy amikor a búcsúba ment, egy kicsit mindig haza is ment. – Faluról falura számoltuk a községeket, Nyírgelsétől Létáig elég hosszú volt az út, így jobban telt az idő. Mikor Kislétára értünk, tudtuk, hogy már csak három olvasónyi járásra van Máriapócs. Amikor megérkeztek a zarándokok, kimentünk mindig a temetőbe a prosecióval, ott is imádkoztunk. Emlékszem az Illés-búcsúra is, mikor kislány voltam, nagyon tetszett a virágból kirakott Göncölszekér a templomnál. Annus néni máig is sajnálja, hogy férjével soha nem tudott együtt elmenni a búcsúba. – Állatokat tartottunk, sok volt a jószág, azt meg nem hagyhattuk. Ezért mindig külön jártunk a búcsúba. Nagyon vártam mindig haza az uramat. Mikor már úgy éreztem, hamarosan megjönnek, befogtam, és eléjük mentem a Tivarányi tanyáig. Onnan aztán együtt jöttünk haza az erdőn át. Végigbeszélgettük az utat, mindent elmesélt, ami történt, így aztán én is úgy érezhettem, mintha ott lettem volna vele. Olyan is volt, hogy én mentem el, s apánk elénk jött szekérrel. Emlékszem, egyszer nagy vihar volt. Mondtuk is neki Tivarányban: Édesapám! Ne induljunk el, nagyon nagy idő jön. Zengett az ég, szakadt az eső, az utat meg csak akkor láttuk, ha villámlott. Akkor apám azt mondta:

Ne féljetek! Üljetek fel a szekérre, ne szóljatok egy szót sem, a tehén majd tudja hazafelé az utat.”

Úgy is történt. Szerencsével értünk haza. A Jóisten hazavezetett bennünket baj nélkül.

Kerékpárral is megtette

Czapár Sándorné Lakatos Erzsike néni is fiatal lányként kezdett el Pócsra járni. Így emlékezik: – Mentünk az úton, énekeltünk, imádkoztunk. Minden faluban, amit út közben értünk, bementünk a templomba. Hiába voltunk fáradtak, azért a toronyba csak felmásztunk. Kinéztünk a toronyból, s mindig akadt egy kettő közülünk, aki tréfálkozva azt mondta: – Nézzétek csak! Látom, idesanyám mit csinál az udvaron. Ezen aztán jót kacagtunk, s már el is felejtettük, hogy fáradtak voltunk – mondta Erzsike néni, aki nemcsak gyalog, de kerékpárral is elment Pócsra a búcsúba. Mikor menyasszony volt például, vőlegényével kerékpárral tették meg az utat, csak úgy ketten. Ennek is megvolt a maga varázsa.

Rendje volt a menetnek

Újfalusi Jánosné Verő Irénke néni szintén nagyon szívesen mesélt a gyalogos zarándoklatokról. A csendes, halk szavú asszony szavaiból úgy sugároztak az emlékek, hogy szinte beragyogták a kis nyári konyhát.

– Amikor fiatal lány voltam, Papp János volt a faluban a pap. Nagyon sok szép Mária-éneket tudott, s azt mind megtanította nekünk. Ezeket énekeltük végig az úton. Ha a tisztelendő nem tudott velünk jönni, mindig kikísért bennünket a Zrínyi utcai feszületig, ott áldást adott ránk, s úgy folytattuk az utat. Mindig az ment elől, aki a keresztet vitte. Ha valaki elébe tévedt, azonnal szóltak neki, hogy maradjon le, mert a keresztnek kell elől haladni, az vezet bennünket. Minden település előtt megálltunk, mert a faluba vonulásnak meghatározott rendje volt. Középen négyes oszlopban a lányok mentek, két szélen egyes oszlopban a fiúk, mögöttünk a felnőttek. Így vonultunk be minden faluba. Ott elmentünk a templomba, imádkoztunk és úgy indultunk tovább. Amikor út közben a pap észrevette, hogy fáradtak vagyunk, mindig azt mondta: – Na, elfáradtatok? Akkor figyeljetek! És elkezdte az Elmegyünk Szűzanyám, elmegyünk kezdetű éneket. Ez egy pattogós, gyorsabb ének. Felvettük mi is a ritmust, követtük a papunkat, s már el is felejtettük, hogy fáradtak lennénk. Mikor Létát elhagytuk, azon versengtünk, ki látja meg először a pócsi tornyot, mert az onnan már nagyon közel volt. Mikor megérkeztünk, első utunk Pócson is a templomba vezetett.

Hát azt az érzést már igazán nem lehet leírni, olyan szép volt ott minden.”

Mi lányok mindig megszámoltuk a körmenetben a Mária-képeket, erről tudtuk, hány faluból érkeztek a hívek. Amikor hazafele indultunk, bementünk a templomba és búcsúimát mondtunk a Szűzanyának. Ez annyira megható volt, hogy mindig sírtak a lányok, még most is megkönnyezem, ha azokra az időkre gondolok. Amikor hazaértünk, akik itthon maradtak, a falu határában vártak bennünket, mindenki ott volt, aki csak ki tudott jönni. Díszkaput építettek a búcsúsok tiszteletére. Amikor megérkeztünk, megálltunk, köszöntöttük egymást, majd átmentünk a kapu alatt és indult mindenki a templomba. Tele volt a templom, alig fértünk be. Imádkoztunk, és hálát adtunk a Szűzanyának, hogy szerencsésen hazavezérelt minket. Ez is mindig olyan megható volt, hogy aki nem volt Pócson, az is úgy érezte, mintha részt vett volna a zarándoklaton. Én nagyon szeretek Pócsra menni. Volt év, hogy ötször is elvitt a családom. Régen is így volt, de a mai napig azt érzem, ha Máriapócsra megyek, akkor haza megyek. Oda, ahol a Szűzanya vár engem.

Egyedül, mégsem magányosan

Annus néni, Erzsike néni, Irénke néni már nem megy gyalog a búcsúba. Templomba is csak akkor jutnak el, ha a család elviszi őket kocsival. Gyakran vannak egyedül, mégsem magányosak, nyolcvanon túl annyi emlékeznivalójuk van, amivel egy könyvtárat is tele lehetne írni.

– Kedves Zilahi Enikő –