Megmerítkezés közben is józannak maradni

Akt.:
Máthé András, a Csokonai Színház fotósa
Máthé András, a Csokonai Színház fotósa - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Korábban elképzelhetetlen szituációkban is kiváló képeket tudnak készíteni – mondja a színház fotósa. Interjú Máthé András fotóművésszel.

Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? Melyek az első,  fotózáshoz köthető élményei?

Máthé András: Édesanyám pedagógus volt, apám pedig nagyon jól rajzolt; ponyvaregényeket, verseket írt; és felnőtt korára szenvedélyévé vált a fotózás. A színházhoz nem jutottunk hozzá gyerekkorunkban, de nagyon szerettük a filmet. Szüleim járatták a Film, színház, muzsika című újságot. Én azon nőttem föl, imádtam a képeit, apámhoz hasonlóan főleg a szép színésznőket. Együtt repróztuk az újságban megjelent képeket, ez volt az első kapcsolatom a fotózással. Apám a hadházi kicsi műtermében 1970 tájékán még egy debreceni sztriptíztáncosnőt is fényképezett, gyönyörű aktsorozatot készített róla.

Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Miként lett színházi fotós?

Máthé András: Rengeteg hagyományos fotográfiát készítettem, húsz éven át dolgoztam egy fényképész szövetkezetnél, ott aztán mindent kipróbálhattam. Negatív labor, pozitív labor, riport, reklám, divatfotózás. Aztán 1987-ben találkoztam a színházzal, ahová Pinczés István hívott el. Már a harmincadik évadomat taposom, és a hatodik igazgató alatt szolgálok. Bátran mondhatom, hogy a színházi fotózással töltött időszak életem legszebb szeletét jelenti. Hogy mit kaptam tőle? A színház totális élményét, a klasszikus zene szeretetét, rengeteg barátságot, szép előadásokat, gyönyörű képeket.

Mennyiben változott a színházi fotózás, amióta a pályán van?

Máthé András: A színházi fotózásban az 1980-as évekre tehető a nagy stílusváltás. Egyre jobb minőségű fényképezőgépek és filmnyersanyagok váltak elérhetővé, amelyekkel valódi, riportízű pillanatfelvételeket lehetett már készíteni. Korábban kifejezetten a fotós illetve a fotózás kedvéért beállították és kimerevítették a színpadon a jeleneteket. Ebből viszonylag statikus képek származtak, hisz nem volt szabad megmozdulniuk a színészeknek, hogy éles maradjon a kép. A fejlett technika lehetőségei és a színház tapasztalati ismerete összeadódnak: bízvást állíthatom, hogy most csinálom a legjobb képeket. Ma már lubickolunk a lehetőségekben. Korábban elképzelhetetlen szituációkban is kiváló fotókat tudunk készíteni.

Mit kell tudnia egy jó színházi fotósnak?

Máthé András: Például tisztában kell lennie azzal, hogy a tendenciák folyamatosan változnak. Goethe Stella című darabját rendezte Jeney István még 1987 körül. Gyertyafényben játszódott az egész. Elég gyenge sorozatot készítettem róla. A rendező is kifejezte nemtetszését, mire én kifakadtam, hogy ebben az előadásban nincsenek is fények, csak árnyékok! Hát akkor fotózd az árnyékokat, válaszolta. Úgy is lett, és igaza volt. A fotósnak azt is pontosan tudnia kell, hogy az igazán nagy történet mindig maga a színház, és ami a színpadon történik. Valójában nincs túl nehéz dolgunk, hiszen kidolgozott helyzetet, történetet kapunk zárt térben, bevilágítva. Ha korrektül végezzük a munkánkat, és általunk a néző hű képet kap az előadásról, már nem dolgoztunk hiába. Persze van néhány olyan képi kifejezőeszköz, amelynek használata túlmutat a dokumentációs alapfeladaton. Ilyen például az élesség-életlenség játéka. Vagy bizonyos fajta optikák alkalmazása. Én általában teleobjektívval fotózom a színházat. Mivel így kicsi a mélységélesség, nagyon tudni és érezni kell, hogy adott pillanatban a kép mely momentuma a fontos. Kiemelni, elhagyni, hangsúlyozni lehet ezzel az egyszerű képi eszközzel. S hogy ezt miként teszem? Itt jön „képbe” a fotós személyisége, belső meggyőződése, tudása. Mindenesetre a színházi produkciót nem lehet, és nem is szabad felülírni. A legnagyobb élmény nézőként átélni a színházat. Fotósként ugyanakkor nem szabad magunkat teljes mértékben odaadni az érzelmeknek, a hatásnak. Távolságtartásra a mindenkori praktikus szempontok szem előtt tartása miatt is szükség van.

Mit kínál a Csokonai Színházban március 18-án nyílt „Álomkergetők” című kiállítása?

Máthé András: A kiállítás nem tükrözi hűen a színházban eltöltött közel harminc évemet. Jobbára a legutóbbi 6-8 év felvételeiből válogattam, valamint a Pinczés-korszakot igyekeztem még felvillantani. A teljes anyag igényes megmutatásához 3-400 képes válogatásra lenne szükség, de ebben a kiállítási terjedelemben is szépen tetten érhetőek azok a mesterségbeli fogások, ha tetszik, művészi kifejezőeszközök, amelyekkel előszeretettel élek. Például, hogy a képkivágásban szeretek a klasszikus képszerkesztési elvektől egy kissé elmozdulni, hogy megőrizzem, de fel is frissítsem azokat. Vagy hogy bátran felvállalom akár az életlenséget is, ha kifejezőbbé vagy dinamikusabbá válik tőle egy beállítás.

Eddigi pályájának mi a legnagyobb tanulsága?

Máthé András: Szolid távolságtartás – ez kellett, hogy normális tudjak maradni. Amiként Odüsszeusz is lekötöztette magát a hajóján, és úgy hallgatta a szirének énekét. Egyszerre fontos, hogy az ember mélyen merítkezzen az élményben, de ne veszítse el a józanságát, ne pusztuljon bele. „Civil” maradtam, kilógok a vérbeli színházi emberek közül, de véleményem szerint éppen ez teszi lehetővé, hogy érvényes képeket készíthessek a színházi létezés koncentrált pillanatairól.








hirdetés