Mea culpa: tilosban

Akt.:
Mea culpa: tilosban
© Illusztráció: Pusztai Sándor
Soha eddig nem vezettem vak embert – ezt Áginak is bevallottam, aki kihallhatta a hangomból a bizonytalanságot, mert mosolyogva leintett: nem kell aggódnom, nem olyan nagy dolog az. Csáki Alexandra jegyzete.


A kiállítóterem tömegében persze mindketten feszengtünk, a zsúfoltság, az ismeretlen terep, a kiugró sarkok Ágit is megfontolt mozgásra késztették, de hogy oldja a drukkunkat, előkapta a kínos helyzetek aduászát: a humort. – Ez meg mi? – tette fel a kérdést hosszas, de eredménytelen tapintálódás után. – Egy női fenék – válaszoltam, mire rezzenéstelen arccal csak annyit felelt: így már érti, miért nem ismerte fel. Talán, ha férfi lenne… – pukkadt ki belőle a nevetés. – Várj – állítottam meg néhány perccel később –, lekapcsolódott a villany. – Hát, engem nem zavar – jegyezte meg kacagva.

Szerettem volna meghálálni a türelmét és a kedvességét, úgyhogy átlopakodtunk a Jégkorszak-kiállításra, ahol a tiltótáblák ellenére – mea culpa, mea culpa – megsimogattunk mindent, amit a kordonon átnyúlva elértünk. Jó volt látni az arcán ragyogó örömöt, amikor hozzáért a bébi mamut ormányához, a rénszarvas agancsához vagy a hatalmas bölény selymes szőréhez. Tilosban jártunk, aminek izgalma elfeledtette velünk a különbségeket, nem voltunk alacsonyak és magasak, soványak és kövérek, látók és látássérültek. Cinkosok voltunk, akik osonkodnak, játszanak, összenevetnek. Csak kifelé menet, az emeleti lépcső tetején állva jutott eszembe ismét, hogy Ági vak.

– Csáki Alexandra –