Magyar csoda

Akt.:
Magyar csoda
© Fotó: Derencsényi István
A jégpályák éjszakája, amely először került meghirdetésre hazánkban régi emlékeket csalt elő belőlem. Persze, ha egyszerű magánemlékek lennének, nem e helyütt lenne helye a régmúlt megidézésének. De hiszem, hogy nem azok… T. Szűcs József írása.

Valaha, ugyanis az egész országban írd és mondd egyetlen nyitott műjégpálya szolgálta az összes, amúgy az éppen csak megtűrt kategóriába sorolt magyar jeges sportot, mindenekelőtt a jégkorongot. Az ős-helyszínt, a múlt-múlt századi Városliget helyét vette át a legalább a sportcélra épített Kisstadion. (Amellett nyáron felejthetetlen koncerteknek adott helyet, mint az akkori menők ún. gitárpárbajai vagy például a Spencer Davis Group kardlapozós fellépése. Az ütlegelést persze már nem ők, hanem a koncert után is éneklő fiatalokat szétoszlató lovasrendőrök vállalták magukra.) A lényeg persze az volt, ami télen történt arrafelé. Mondjuk, a több mint tizennégyezer ember egy Fradi – Újpest rangadón. Akik a jégen láthatták, már amennyire lehetett a pályát is látni, minden idők talán legjobb magyar csatártriójának (Horváth-Jakabházy-Schwalm), a mai tempó mellett már elképzelhetetlen, mégis káprázatos brillírozását. Tudásuk alapján lehettek volna a világ akkori legjobb (Firszov-Polupanov- Vikulov) trojkájának kihívói is. Ám még az oroszok egész évben rogyásig edzhették és játszhatták magukat, a mi pályánk legjobb esetben négy hónapig bírta jéggel. A márciusi meccseket (pl. MNK) sokszor már bokáig érő vízben próbálták letudni. S ennek kihatásai a legutóbbi időkig behatárolták a sportág lehetőségeit. A „szapporói hősöknek”, a sok évtized után ismét a világelitbe jutó csapat tagjai mintegy felének gyerekkorában például gyakorlatilag még ilyen körülmények között kellett elsajátítania a játék legfontosabb alapját, a korcsolyázást. Nagyjából olyan sporthőstett volt ez, mintha olimpiai bajnok úszóinknak a meg nem épült uszodák helyén lévő parkolók betonján kellett volna tempózniuk az év kb. hét- nyolc hónapjában edzés címén. (A korongozók, legalábbis a fradisták alapozás gyanánt klottgatyában, deszka padlóról lődöztek edzéseken a kettővel ezelőtti Üllői úti pálya egyik eldugott szegletében. Igaz, a kapu, a korong, meg az ütőjük legalább igazi – szlovák zsebimport – volt.)

Mindent összevetve, ha van sportág, amely saját erejével megelőlegezte azt a támogatást, amelyet lehetőségekben az utóbbi két évtizedben megkapott, az a jégkorong. Remélhetőleg ez a kezdeményezés, amelyhez már elsőre is 43 pálya csatlakozott, arra enged következtetni, hogy a rajtuk felnövekvő hokis generációk akár a magyar sport legeredményesebb csapatjátékává tehetik a hokit. A tehetség megvan hozzá. Az egykori játékosoknak is megvolt, ám mérhetetlen pechückre az orszá​g csupán egy (plusz később a játékra alig alkalmas újpestivel) pályával rendelkezett. S ebben a sportágban a legzseniálisabb botkezelés sem ér sokat, ha a játékos gyermekkorában nem korizhat legalább fele annyit, mint a kanadaiak, oroszok vagy az északiak. Most már az egész évben működő, fedett pályák egyre nagyobb számban állnak rendelkezésre. S ezrekben mérhető a játékosok száma. Így már nem néhány tucat lelkes, nem amatőr tudású, de státuszát tekintve műkedvelő játékos és sportvezető pénze és lelkesedése tartja fenn a sportágat.

Persze a csapatok igazán magas szintű versenyeztetésére, a világelitben történő tartós megragadásunkra továbbra is sok pénzre lesz szükség. De akármi legyen, ha „csak” sok gyerek tanul meg az új pályákon korcsolyázni, tölti egészségesen szabadidejét, s sosem lesz belőlük világverő profi játékos, már akkor elmondhatjuk, hogy megérte. Sőt, alighanem mindörökre ennek kell a legfőbb célnak lennie a remélhetőleg tovább szaporodó jégpályák környékén.

– T. Szűcs József –








hirdetés