Lila Akác

Lila Akác
Ma már csak az olyan filmek érdekelnek a televízió túlhizlalt kínálatából, mint a Rozmaring vagy a Lila Akác. Mindkettő klasszikus örökségünk, a magyar filmgyártás első nagy korszakának ránk maradt termése. A Duna televízió jóvoltából vasárnap délutáni ajándék, a megadjusztált kópiák önmaguk reklámjaként is helytállnak időtlen szavatosságukért. Boda István írása.

Jó, hogy hébe-hóba az efféle alkotások is szemközelbe kerülnek, és ébren tartják bennünk a mozi illúzióját. Mert mondjuk meg őszintén, ez a művészeti ág igencsak tropára ment az ipari termelés futószalagján. Alig akad olyan, amelyik nem hordja magán a sorozatgyártás eredendő bűnét, s ha egyik-másik ki is emelkedik a szürke zónából a képernyő gondoskodik róla, hogy a naponként újrajátszás letörölje róla az esetleges eredetiség hamvát is. Gondoljunk csak Columbóra. Jelen időnkben nincs az az adó, amelyik ne ővele akarná a nézettségi mutatót megemelni. Vetítik délelőtt, délután, reggel, este suhog az elnyűtt ballonkabát s megboldogult Szabó Gyulánk hangja kesernyés indulattal dallammá „magyarítja” mintha ő lenne Hábetler Jani, a Rozsdatemetőből. Sejtetvén, hogy így előbb-utóbb a legendás hadnagy is odakerül, hisz ezzel a már-már tolakodó képtelenséggel önmaga paródiája. Kár, mert hogy detektívünk mégis csak karakter, a hollywoodi termés egyik örökzöldje.

És aztán ott vannak a Született feleségek. Gyanítom, hogy ez a címváltozat honi ökörség, ami a legtöbbször az ötletből kihangzó jelentésnek épp az ellenkezője. A négy menyecske közül nem is tudom ki az, aki a jobb volna a Deákné vásznánál. Egy biztos, őnagyságáék sohasem unatkoznak. Van bennük valami belső égésű szenvedély, s akár szeretőként, akár anyaként nem érheti szó a ház elejét. Tudnak keményen dolgozni s gyengéden szeretni, s mindegyikőjük mögött ott van egy-egy öntörvényű világ, ami akár az amerikai női típus változata is lehet. Amiben kiérezhetően jóval több a drámai fűszer, mintsem a hétköznapi létformára hangolt polgári valóság. Jómagam persze esősorban azt a versenyfutást figyelem, ami a Cengetett Mylord és köztük van kialakulóban, amiből sajnos mindketten csak vesztesként kerülhetnek ki. Akaratuk ellenére, mert hogy ebben is meg abban is ott van kódoltan az elsőség esélye.

Szóval műsorpolitikánk unalmán túllépve az ember nem győzi értékelni a mi hagyományaink ajándékát, ami tele van a lehetőség minden változatával. A Lila akácban is ott van múltunk utóéletének hány és hány vonása. Mindjárt elénk vetül a helyszín édes varázsa. A „Liget”, ami egykor nem csak a pestiek kisajátított világa volt. Úgy élt az egész hazában, mint kinek-kinek az önön szívverése. Mindenki tudott róla, mindenki számon tartotta. S pláne mikor virágzani kezdett a lilaakác, s a jókedv balzsama s a szerelem virág-mámora ugyancsak ellepte a Tótmancik szívét. S olyankor milyen boldogság volt kiülni a ligeti padra, s várni, hogy egy kósza csók beteljesítse a bolondos leányálmokat. Úgy, ahogy azt Szép Ernő drága legendája ránk hagyta örökül, s amiből Székely István olyan édes-bús filmet komponált. S lehet-e ma is másként mondani, mint úgy és ott és akkor: Lila Akácok, mit ér a szív, ha úgy fáj?

Nyilván a Lila akác nem a legjobb régi magyar film. De a szerző jóvoltából igazi költészet. Hangulatának illata van, ábránd kergetésében beteljesül az álom. Keserédes hangja annyi év után is, mintha a költő egyik versét csengettyűzne. Aki élete délutánján mindig így mutatkozott be: Szép Ernő – voltam. Pedig ő ne tudta volna; a múlt időben ott van a jövő, amely még egy ilyen fakó moziképből is visszafénylik a jelenünkbe.

– Boda István –








hirdetés