Lidérc a koponyából

Minden bizonnyal a modern világ legnagyobb árulásának tekinthetjük azt, ahogyan az embereknek egyenlőséget hirdető eszme nevében végül valóban milliókat tettek egyenlővé – a földdel. Fábián György írása.

Bebizonyosodott az is – hajh, de milyen áron –, hogy a kommunizmus egyenlősdije zsákutca, és a dózeroló eszmeiség helyett e világon inkább irgalomra van szükség.

Az életüktől megfosztottakon, a testben, lélekben megnyomorítottakon túl mennyi élő kárvallottja van, akár tudat alatt is, a vörös csillag uralmának! Azok is akár, akik mögül nemzedékek maradtak ki a polgári lét (családi) hagyományából, s így ma – a létező kapitalizmusban – gyökerüket vesztve, idegenül őgyelegnek. Ami ekképp megszakadt, azt vajon mennyi idő alatt adja vissza, gazdálkodja ki a történelem?

Minek annyit bolygatni a múltat, hallom olykor néhányaktól.

Múlt? Biztosak vagyunk ebben? Bármi, amiről felsóhajtva azt hisszük, elmúlt, kész, vége – az különösen gyanús. A legnagyobb meglepetést tudja okozni, amikor valahonnan mégis előkerül újra.

Bő tíz éve kiásták, ellopták a sírból Kádár János koponyáját. Lám, Kádár itt van közöttünk – hallhattuk akkoriban, találóan, a sors perverz iróniáját felismerve.

A csontokat nem találták meg, a nyomozást később megszüntették. Ezek szerint – folytathatná valaki az említett gondolatmenetet – most és ezután is itt bolyong?

De talán nem is elsősorban azt jelképezi ez az eset, hogy a kommunizmus szelleme nem bír nyugodni. Hanem azt: mi nem nyugodhatunk meg afelől, hogy már sosem jöhet vissza közénk.

Valahol itt állhatunk most. Az eltiportak jajszavának visszhangzása és a homályból elénk imbolygó lidércfény között.

Ezért ne adjuk fel soha az emlékezést.

– Fábián György –