Képernyő: Véres panorámák mozija

Stallone-hét volt a „Film+” tévécsatornán. A jól felépített izomember egyike azon hollywoodi karakternek, aki az akció és erőszak pozitív sémája. Benne és vele a mindig győztes hős ábrázoltatik.  Boda István írása.

Egysíkúan, mint gyermekkori cowboyregényeim máig élő legendái, Bill Reed, Mosolygó Dan vagy épp „Z”, a fekete lovas. Igaz, ők a betű porondján vívták a maguk élethalálharcát, de a tízfilléres romantika utólag is őrzi glóriájuk aranyát. Meg azt a könnycseppet, amit akkor ejtettem, mikor tanítónk úgy gyűrte őket az elemi iskola égő szénparazsára mint rajongásunk téveszméit, mondván, hogy ilyen szeméttel ne mérgezzük zsenge érzelmi világunkat. Bűnbánattal, de máig is vallom: ők voltak az irodalom előőrsei, általuk is szerettem meg azt, ami mindennél vigasztalóbb: az igényes olvasást.

Akkor persze még nem tudtam, hogy a képzelet bocsánatos bűne egyszer majd ugyancsak pironkodni fog, s szinte erénynek érzi magát a valóság vad és mindent elképesztő kárhozata mellett. Az, ami addig csak virtuálisan létezett, a technika jóvoltából megelevenedett. A pisztolygolyó célba talál, sebez, roncsol, halált okoz. Az ököl, mint cséphadaró, a csont reccsen, az állkapocs törik, s az arc, mint egy sütésre előkészített hentesáru, kiklopfolva. De hogy a régi harcmodor bája is visszaüzenjen, villan a damaszkuszi penge, ragyogva suhint az „Excalibur” és gyöngéd éjjelizeneként újra szól a hatlövetű. S minden csupa vér. A győző s a legyőzött piros bimbóban, mint az almafa, s kegyetlen harcmodoruk fittyet hány minden etikai kódexnek. S ebben a kíméletlenségben már nem is a test, hanem a lélek válik hétpróbás gazemberré.

Az amerikai filmipar – amely természetesen a magyar csatornákon szinte kizárólagos – élen jár ennek a mítosznak a megteremtésében, sőt elterjesztésében. Nagy verekedői világhíresek. Rambo, Rocky, Tango, Cash, hogy a fenti ajánlat hősei mellett maradjunk, de ha mészárosmunka szükségeltetik – akár pozitív értelemben is –, ott van Schwarzenegger, Bruce Willis, Walker, a texasi kopó, na és Steven Seagal, a harcművészet két lábon járó tornádója. Ő aztán profi ebben a műfajban. Az a koreográfia, amiben az ő mozdulatai kiteljesednek, a főbe verés zsarueleganciája. S ezen mutatvány még el is bűvölne, ha nem mocskolná be a verbális pornográfia útszéli szókincse.

Viszont néha túlcsordul a pohár. Mint legutóbb, amikor a keresőgomb váratlanul csapott le a „Halálos fegyver, 2.” egyik jelenetére. Egy utcazugban Mel Gibson vívta végső csatáját egy ellenérdekű gazemberrel. Hol az egyik tűnt vesztesnek, hol a másik. A rendező ilyenkor egyensúlyban tartja a feszültséget. Legalább öt percig mutatnia kell a jelenetet, s olyan ádáz harci kitartással, mint a baromfiarénában, amikor a jajvörös összecsap az iromba taréjossal. Már úgy tűnik, hogy a zsaru lesz a vesztes, de egy váratlan hererúgás nyerő pozícióba hozza. Miközben szakad róla a vér, a lábában golyó, az arca meg úgy ki van mázolva paradicsomöntettel mintha olasz makaróni lenne egy irokéz családnál. S adok-kapok kifulladásig, ájulásig.

Hogy a mozi mikor vesztette el egykorvolt ártatlanságát, nehéz pontosan megmondani. Ma már minden egyes ópusz a ketrecharc ihletét hordozza. S a legmegrendítőbb, hogy az ipari szabadversenyben a nők is búcsút intenek gyöngédségüknek, s Kill Billként vizionálják jövendő arcmásukat. Vagyis a „halál angyalának” naponkénti kedvtelését. A képernyő meg minden este vértől maszatos. De hát állítólag ma ez roppant szórakoztató!

Boda István