Kubik Anna: Néha én is viselem a páncélt

Kubik Anna
Kubik Anna - © Fotó: Csokonai Színház
Debrecen – A színésznő 2013-ban szerződött a debreceni Csokonai Színház társulatához. Interjú Kubik Annával, a debreceni színház színésznőjével.

A Régimódi történet Rickl Máriája után most egy másik Szabó Magda-regény, Az ajtó titokzatos szolgálója, Emerenc szerepére készül. Régóta vágyott arra, hogy vidéki színházban játsszon, s a két évvel ezelőtti döntést egyáltalán nem bánta meg.

A frissen kinevezett igazgató, Ráckevei Anna hívott a cívisvárosba. Rögtön igent mondtál?

Kubik Anna: Igen. Már a pályakezdő éveimben is mentem volna vidékre, de úgy alakult, hogy mire végeztem a főiskolán, már játszottam három főszerepet a Várszínházban, a későbbi Nemzeti Színházban. Többszázas szériákkal ment a Csíksomlyói passió, aztán jött a Magyar Elektra, Júlia, Tünde, Melinda. Nagyon nehéz lett volna kiszállni. Aztán megszületett a kislányom és azért nem mozdultam. Most, hogy ő felnőtt és a Pesti Magyar Színházból már egy egész társulat elment mellőlem és úgy éreztem, hogy az már nem az én otthonom, a vidék mellett döntöttem.

Mit kaptál Debrecentől?

Kubik Anna: Jobb közösséget, nyugalmat, szimpatikus embereket. Itt lehet sétálni, észreveszem a házakat, kirakatokat. Már vágytam az emberibb életre. Nagy élmény volt a Déri Múzeumban tartott irodalmi estek sorozata, azért is, mert Debrecenben van egy erős értelmiségi közönség, amelyiknek fontos a kultúra, az irodalom, a kortárs irodalom is, hisz a Borbély Szilárd-estet meg kellett ismételnünk. Telt házakkal ment a Régimódi történet, és a nagyon nehéz nyelven íródott történelmi dráma, a Segítsd a királyt! szintén. Most nagy várakozás előzi meg Az ajtót. Már javában próbálunk, s már tavaly izgatottan kérdezték a szereposztást.

Kötődésed a költészethez jól ismert. Régen számtalan tévé-, rádióműsorban mondtál verset, de mára ezek a terek meglehetősen beszűkültek. Vannak meghívásaid?

Kubik Anna: Persze. Sok helyre. Szívesen mondok verset. Kevesen foglalkoznak vele, alig van kollégám, aki vállalkozik versmondásra, fiatalok közül szinte senki. Nagy versnél biztos kell egy év, míg érlelődik, és csak amikor a véreddé válik, akkor lehet vele kiállni. A színházi szerepben ott vannak a többiek, az egész gépezet, óvnak-védenek, és ha nem vagyok észnél, akkor a partnerem lehetőleg igen. Közben pedig semmi nem ad olyan nagy örömöt, mint amikor önmagam legyőzve próbára teszem a bátorságomat. Másrészt csodálatos, hogy a versek nagy tömörséggel és szépséggel adják vissza az ember dadogását. Kevés Adyt tudok mondani, mert annyira férfias versek, hogy nem illenek nők szájába, de mégis, ha bármi bajom van, és felcsapom az Ady-kötetet, biztos, hogy tíz percen belül találok olyat, aminél azt érzem, én épp így gondolom.

Vannak helyzetek, amelyeknél versek szólalnak meg benned?

Kubik Anna: Persze. Milliószor. De fordítva is megesik: addig nem nyugszom, amíg meg nem találom az adott szituációra a vers megfelelőjét.

Debrecenben a kemény, erős női karakterek találnak meg, akiknek személyiségében ott bujkál ugyan az érzékenység, a lágyság, de életük során egyfajta páncélt növesztettek. Ilyen volt a Régimódi történet Rickl Máriája, a Segítsd a királyt! Gizellája és most ilyen lesz a Naszlady Éva rendezésben készülő újabb Szabó Magda-darab, Az ajtó Emerence is. Amikor készültél Rickl Máriára mesélted, hogy elolvastál minden kapcsolódó írást. Így építed a szerepeidet?

Kubik Anna: Igen. A közeg megismerése nélkül lehetetlen, és nekem titokkal teli volt a debreceniség. Nagyon emberi, és mégis van benne egyfajta ridegség, tartás. Tudtam a sztereotípiákról, a nyakasságról, de nem láttam mögé úgy, mint a jól ismert Szabó Magda regényeknél. Csoda és titok Emerenc. Ismerek ilyen embert, aki csupa tüske kívül, és közben a világ legszerethetőbb lénye. Emerenc is cipeli a páncélját, és abban találja meg élete értelmét, hogy másokat kiszolgál. Mindezt furcsa pokróc modorral teszi, mert védi magát és az érzelmeit. Azt vallja, hogy addig kell élni, amíg az embernek érdemes célja, feladata van. Egy bíborfolyó az élete és ezt a sok, csordogáló szenvedést próbálja valahogy mederben tartani. Aztán nagyon nehezen, évtizedek múltával mégis a bizalmába fogad valakit, az írónőt, akiről úgy gondolja, hogy talán örököse lehet az életének, gondolatainak, történeteinek, hisz elmesél neki mindent, amit másoknak nem, és újra csalódnia kell. Ezt nem lehet túlélni. Van köztünk rokonság. Nekem is sok történetem van, és ha nem is vettem magamra ilyen hatalmas páncélt, azért néha én is úgy érzem, hogy elfogytak a könnyek belőlem. Van mögöttem egy olyan élet, ami ugyan tele volt hatalmas amplitúdójú érzelmekkel, elképesztő dolgok történtek velem, akár a szakmai életemet nézem, akár a magánéletemet, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki mást mutat már, mint ami benne van. Minden héten érkezik meghívás televíziós beszélgetős műsorokba, de nem vagyok hajlandó elfogadni. Dolgozni nem hívnak, csak magamról beszélgetni, s ezért haragszom a médiára. Megszűntek a versműsorok, nincs tévé- és rádiójáték, anyanyelvi műsor, és én nem celebnek születtem. Az átélt dolgokat absztrahálnom kell, azért vagyok színész, művész, mert ezeket másképp tudom színpadra vinni, és az talán érdekes lehet. Ilyen módon én is viselem ezt a páncélt.

HBN








hirdetés