Krisztusban helyreáll a világlátásunk

Krisztusban helyreáll a világlátásunk
© Fotó: Matey István
„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet… Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek…, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. Fekete Károly írása.

Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban. És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,1–14)

Lukács evangélista Augusztusz császár rendeletével kezdi és a pásztorok történetével folytatja a karácsonyi események leírását. Egymás mellé kerül az uralkodó utasítása és az alattvalók világa. A karácsonyi történetben kontrasztosan jelenik meg a „fent” és a „lent” világa. Fent vannak az angyalok, a szólamokat tudók, az Isten dicsőségének ragyogása, az öröm világa. Lent pedig egyrészt a rendeletet adók, az alattvalókkal és a beosztottakkal, az összeírókkal és az összeírottakkal rendelkezők, no meg lent van az éjsötét árnyék-világ, a földi, durva valósággal, emberi tehetetlenséggel, jászolnyi hellyel és nagy félelemmel. Természetesen mindkettő benne van a karácsonyi történetben, de hála Istennek, nem egymástól függetlenül. Erre is igaz az ének szava: „a völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon”. Isten Krisztusban megjelent dicsősége mindkettőt be akarja ragyogni. Az Isten dicsősége lekívánkozik, az emberinek pedig felemeltetés lesz a része! Isten Krisztusban megjelent dicsősége helyreállítja a világlátásunkat, hogy lássuk a teljességet. Megmutatja, hogy a „fent” és a „lent” összetartozik. Aki Krisztussal belső egységre jut, abban mindkét irányban vannak utak: részese lesz annak, hogy töltekezhet a dicsőséges Isten világából, hogy legyen érzékenysége felismerni Őt a hétköznapok szürkeségében és a mindennapok világában is ráismerjen. E kettő feszültségében érezhetjük meg, hogy mi az Isten szeretetének mélysége és magassága, szélessége és hosszúsága. Isten dicsősége lesz nyilvánvalóvá az éjsötét betlehemi mezőn, lent. És Isten dicsősége lesz nyilvánvalóvá az Üdvözítő Gyermek paradicsomi egységre hozó erejében, hiszen a karácsonyi jászolbölcső üzen a teremtménytársak megbékélésről is. Íme, olyan valaki érkezett meg, aki a „fent” világából még az angyalokat is megelőzve, már „lent” van, már kiszolgáltatottként, de mégis Benne adta a Teljesség Istene a megmentés és újjáteremtés „globális Marshall-tervét”. Az emberekhez jövő angyalok csak a megszülető Krisztust követik alászállásukkal, s valóban csak Neki szolgálnak. Isten Krisztusban megjelent dicsősége helyreállítja a világlátásunkat, hogy ne csak a félelem világát lássuk, hanem legyen bátorságunk a jóakarat embereivé válni. Ez azon múlik, hogy mi, akik életféltésből mindent, mindig alulról kezdünk, onnan, ahol mi állunk, ahol mi szenvedünk, ahol a mi hiányunkon tájékozódunk, ahol a mi kétségbe esésünk az irányadó –, mi egyszer végre meghalljuk: „Ne féljetek!” A mi alulról kezdődő életünket körülveszi az a sok borzasztó dolog, ami zsigereinkbe ültette a félelmet. A karácsonyi evangélium „Ne féljetek!” felszólítása azt üzeni: Ne féljetek, Isten nem borzasztó! Ő más, mint a borzasztóvá torzult ember. Istent nem futamította meg az ember torzóvá válása. Hol vannak a betlehemi pásztorok a Biblia különleges Jó Pásztorához képest? Nem lehet őket egy lapon sem említeni például a 23. zsoltárban vagy a Jézus példázatában megjelenő pásztor képével. De Isten nem cseréli le őket, hanem elindítja őket azon az úton, ahol újra méltóvá válhatnak a pásztor-küldetéshez, ahol emberi méltóságot kapnak a perifériára kerültek is. Isten nem adja fel a kiválasztottakat, hanem megkeresi a módját, hogy ráébresszen a kiválasztottság tudatára. Ő tudja igazán megfényesíteni mindazt, ami elhalványult, megfakult és megújítani mindazt, ami megfáradt és elavult. Istennek ez a változtatni képes ereje és akarata a nagy öröm és békesség igazi alapja! Isten eme jó akaratának az emberbe plántálásáról zeng a karácsonyi dicsőítés. Ezt a lényeget kell meglátnunk a karácsonyban, s akkor Isten Krisztusban megjelent dicsősége valóban helyreállítja a világlátásunkat.

– Fekete Károly –

Szerzőnk a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke








hirdetés