Könyvvé neveli magában a valóságmagokat

A Debreceni Irodalmi Napok vendége csütörtökön a Modemben tarott tárlatvezetést
A Debreceni Irodalmi Napok vendége csütörtökön a Modemben tarott tárlatvezetést - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – „Az írás olyan figyelmet igényel, mint a fotózás, jó perspektívát kell találni, és az érdekes részletekre ráközelíteni.”

Interjúk nagy barátjaként is le merem írni: a Momentán Társulat estjétől többet, mást tudott meg a betűszerető ember az íróról, mint egy elolvasható kérdezz-felelekből. Ha egyetlen programmal kellene megmutatni a közel öt évtizedes kulturális hagyomány, a Debreceni Irodalmi Napok egyik legfőbb törekvését, – s különösen az utóbbi két évét – szerdán a Vojtina Bábszínházba invitáltam volna a kérdezőt a Főhős című előadásra.

A cél, miszerint élő íróval találkozzon az olvasó – vagy az olvasóvá épp ezután váló – különleges, bárki számára befogadható módon valósult meg.

A színpadon egy ember ült, aki két gyermekes anya, feleség, és egyébként nem pék, nem fodrász, hanem író, költő. Igaz, bemutatkozáskor ő a műfordítót hangoztatja elsősorban, mert az megfogható a szakmán kívüliek számára is, „az legalább csinál valamit”. Úgy tapasztalta, hogy a fejekben furcsa kép él az efféle művészekről: bogaras, elvont figurának tartják őket. „Míg óvodás volt a fiam, minden rendben ment. Pedánsan odafigyeltem a dolgaira, a tornacuccára, tízóraijára, mégis, amikor elterjedt a foglalkozásom, egyszerre kicsit hülyének néztek, érezhetően hangsúlyozták, hogy mire van szükség másnap a suliban. Másrészt úgy tekintettek rám, mint aki nem dolgozik. Gyakran állítottak be hozzám szülők, hogy fiam osztálytársaira vigyázzak, míg ők vásárolnak, mert én úgyis otthon vagyok. Ez odáig jutott, hogy végül csak csengettek, én meg egy nyakig öltöztetett hóemberkét találtam a bejárati ajtómban” – engedett betekintést az írónő a mindennapi nehézségekbe.

Mint otthon…

A Momentán Társulat jelenlévő tagjai (Boldoghy Borbála, Kiskovács Attila, Kovács Adrián, Molnár Levente, az írótól kérdező Várady Zsuzsi és egy vendégjátszó, Palkovits Nóra) pedig azt is megmutatták, ami meg sem történt. A diskurzus folyamát egy-egy őket megihlető pillanatban megállították, és improvizáltak a kiválasztott szituációkra. Szájról szájra adtak egy történetet, elképzelték a párizsi munkakeresés viszontagságos hónapjait, megénekelték a megrendelésre dolgozó üvegművész musicaldalát, és eljátszották sokféleképp az alkotó betoppanását egy szülői értekezletre. Az estet az is élvezhette, aki egy sort sem tett még magáévá Tóth Krisztina szellemi termékeiből. A színvonalasan játszó és nagyon kreatív színészek jeleneteit térdcsapkodós nevetés kísérte. Kifelé jövet hallottam a legnagyobb nézői dicséretet: „Úgy nevettem, mint otthon”.

A Nők Lapja rendszeres szerzőjének mosolyából és mondandójából kiderült, vannak párhuzamok a színészek és a való élet teremtette szituációk között. Éppen úgy, ahogyan a műveiben: soha semmit nem írt le, ami egy az egyben fedné a megtörténteket, de mindennek van valóságmagja. „Főhősünknek” pedig sok ilyet volt alkalma felszedegetni izgalmas életútja barázdáiból, majd prózává, lírává kinevelni.

mmt

Tóth Krisztina és a Momentán Társulat | Fotó: C. Kiss Ilona

Minden alapanyag

Középiskolásként kezdett publikálni – bár szobrász szakon érettségizett, majd az ELTE Bölcsészkarán tanult –, amikor olyan szerelmi csalódás érte, amelynek „tárgyával” képtelen volt egy intézménybe járni tovább. Halasztott, kiadta albérletbe a pesti kis lakását, és nekivágott Párizsnak. A küszöbön derült ki, hogy a család, amelyhez bébiszitternek készült, már felvett egy másik lányt. Bőrönddel, egy heti megélhetésre való pénzzel állt a francia főváros közepén. Három hónapi munkakeresése alatt napi egy kukoricakonzervet tudott megengedni magának, vagy egy energiadús mogyorókrémes palacsintát. Egy magyar fiúnál húzta meg magát. Eztán alkalmi munkákból, két családnál gyerekvigyázás mellett takarításból élt egy évig, majd egy ösztöndíjnak hála műveket fordított. Hazatérve kitanulta az ólomüveg-készítést, tíz évig ebből éltek első házasságából született fiával. – Inkognitóban, üvegesként figyelhettem emberek életét. Készítettem üres szoba hatalmas ablakát, amely közepén egy oszlopra tett urna állt. A megrendelő „szegény Bélája” hamvainak kilátását alkottam. Dolgoztam egy kastélyban, olyan gazdagságban, amit el sem tudnék magamtól képzelni, s közben láttam, milyen gondjai vannak egymással, magukkal az ott élő házaspár tagjainak. Megrendítő volt, ahogyan egyszer a tulaj idős anyja akart fogadni minket, és sírva fakadt, mire a távirányítóval sikerült kinyitni az erődítmény kapuját. Ez mind mind alapanyag az íráshoz. Ahogyan az emberek gátlástalan telefonálási szokásai is azok – vallja.

„Csokis képű” nyelvmentő

A közönség előadás előtt cetlikre írt kérdéseinek egyikére egy brüsszeli beszédet hozott fel, mint legcikibb élmény. Öt évig dolgozott fordításokra adható uniós támogatások elbírálásán. Ennek végén összeállított egy – azóta megvalósult – tervet a kisnyelvekről való fordítás célzott ösztönzésére. A javaslatainak előadása előtt kiszaladt ebédelni, de idő hiányában végül csak egy habos-csokis gofrit fogyasztott el. A helyiek illedelmességének tudta be, hogy a konferenciaterembe menet a biztonsági őr megkérdezte: ízlett-e az ebéd. Kiállt a pódiumra, és elharsogta többször gyakorolt mondandóját, majd a leülve észrevette, hogy az egész arca csokis.

Talán épp az oldott hangulat, talán a társulattal való korábbi ismeretség segítette a testtartása, hangsúlyai alapján kissé zárkózottnak tűnő vendéget, hogy életéből érdekes részleteket humoros előadásmódban osszon meg a nézőkkel.

Talán egészen tévedek, és ő, ha a szülői értekezleten vagy egy párizsi kávéházban melléhuppanok, ugyanilyen nyitott. De – mint az est elején megtudtuk – az improvizációban épp az a jó, hogy nincsenek rossz válaszok.

– Megyesi-Horváth Borbála –


Névjegy: Tóth Krisztina

  • 1967 december 5-én született Budapesten. Két gyermek, a 18 éves Marcell, és a 4 éves Lili édesanyja. Férje dr. Perecz László jogász, filozófus.
  • 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán
  • 1993-ban szerezett tanári diplomát az ELTE Bölcsészkarán
  • 1989-ban jelent meg első kötetete Őszi kabátlobogás címmel; ezt Radnóti Miklós emlékéremmel jutalmazták
  • 2009-ben eddigi költői, írói és műfordítói munkásságát a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával ismerték el, és csaknem az összes kiadott művét díjazták

Kötetei

Őszi kabátlobogás (1989); A beszélgetés fonala (1994); Az árnyékember (1997); Porhó (2001); A londoni mackók (2003); Fény, viszony; Síró ponyva (2004); Vonalkód; Állatságok (2006); Magas labda; Hazaviszlek, jó? (2009); Pixel (2011); Akvárium (2013); A lány, aki nem beszélt; Orrfújós mese; Anyát megoperálták ; Porhó: új és válogatott versek (2015)









hirdetés