Költő Nagy Imre „a Nap ostoros legényének” tartotta magát

Sárrétudvari – Vannak-e még, akik ismerik Költő Nagy Imrét, az éppen 75 éve, december 6-án, Sárrétudvariban elhunyt parasztköltőt?

Olvassák-e ma a summássorsot hátborzongató lírai realizmussal megelevenítő verseit? Utoljára talán 1972-ben került a költő az érdeklődés középpontjába: a „Ki mit tud?” döntőjén, a püspökladányi Veritas színpad az ő verses összeállításával nyűgözte le a zsűrit és a nézőket.

Három helyen törött a karja

Költő Nagy Imre (Sárrétudvari, 1896. október 23.) mélyszegénységben élő földműves-napszámos családból származik. Éles eszű, szép írású, de vézna gyerek volt. Vida tanító úr ugyan felismerte benne a tehetséget, az elemi elvégzése után azonban szó sem lehetett továbbtanulásról. Mennyi energiára volt szükség, hogy majd innen kiemelkedjen, a falu vagy a közvetlen környezet ellenére folyóiratok, könyvkiadók szerkesztői elé jusson! A legtöbb hasonszőrű hosszabb-rövidebb munkálkodás után megtalálta a maga Keresztelő Szent Jánosát.

Nagy Imre alig hagyta el az iskolát, bal karja három helyen eltört, s szinte használhatatlanná vált, pedig más kilátása nem volt az életben, hogy két karjának munkáján kívül másként is kenyérhez jusson. Testileg is megjegyzetté vált, hiszen sorstársai között napszámos munkán vagy más alkalmakkor nem tudta elérni azt a teljesítményt, amit a többiek. Hogy mi oltotta belé a költészet szeretetét? Olyan közösségben figyelt a szépségre, ahol nemhogy Móriczot, Adyt, de még Petőfit vagy Aranyt sem ismerték. Lázasan olvasott, s maga is írni kezdett. Vérbeli népköltőnek indult, törvényes leszármazottjaként a letűnt századok nagy névtelenjeinek. Hogy elcsodálkozott a vőlegényét kikísérő leány (a ladányi Rácz Zsófi), mikor a kapuban verssel búcsúzott tőle (Házatok véginél), hiszen ő nem a költőt, hanem a napszámosfiút ismerte, akivel sorsát összekötni készült.

Papírhoz is nehezen jutott

A húszas évek végén jelentek meg első versei Gömbös Gyula lapjában, a Magyar Faluban. 1929-ben a lap költői versenyt hirdetett, mely versenyben Nagy Imre az első helyet s a vele járó Bronztulipánt érdemelte ki. Költészete ekkor már nemcsak személyes vallomás. Érezte, hogy semmit sem számít a vers, a költői tehetség, ha eltávozik a valóságtól. Művészi sűrítéssel fest képet például az időjárás viszontagságainak kitett mezei munkás kínjáról: „Emésztő tűz hull rám a Napból, / s elszárad bennem a vér, a zsír. / Úgy érzem, hogy múmia vagyok, / Holtan mozgó vágytalan fakír.” (Emésztő tűzben) S mégis, e holtan mozgó vágytalan fakírnak álmai vannak.

Ez a gyermeki tisztaságú költő olyan társakat keres, akik megértik. Kapcsolatot keres és talál Sinka Istvánnal, Szabó Pállal, a Bihardancsházán élő Horváth Lajossal pedig néha meglátogatják egymást – Kisfaludyról, Berzsenyiről beszélgetnek, szavalnak, s fejből tudják Ady szinte minden versét.
Még papírhoz is nehezen jut, kimustrált adóívek hátuljára ír, s innen-onnan kap kölcsön könyveket. Szűkösen él a család, felesége varrást vállal, de végzetes elesettségéről legfeljebb barátainak beszél.

Nagyon szegényes, de kínosan tiszta és rendes öltözetben párszor Budapesten is jár (1940. május 1-jén például részt vett a parasztírók Vigadó-beli estjén). Pesten azonban mindig idegennek érezte magát, csupán apró örömök, lírai telítettségű pillanatok hozták meg az önbizalmát. Egy ilyen belső ünnepről így ír Móricz Zsigmondnak: „A fácántollról írtam verset, melyet kalapom mellett látott, mikor a szerkesztőségben jártam… Három pesti iskolás gyermek meglátta a kalapomnál az utcán, körülrajongtak és elkérték tőlem… három kis pesti gyermek örömében fürdik meg néha a lelkem.”

Ha barátai otthon keresték fel, a maga bajáról ritkán ejtett szót, annál szenvedélyesebben beszélt summás-napszámos társai sorsáról, gondjáról. Éppen hónapos volt egy hírhedt bérlőnél, amikor Erdei Ferenc és Kállai Gyula meglátogatta. Búcsúzáskor egy cikket adott át nekik. Kállai a gyakorlott újságíró sajtójogi ismeretével átdolgozta, majd Kenyér és jog címmel megjelentette a Föld és Szabadságban, „Egy bihari költő” aláírással. Az ügyészség izgatásért vádat emelt Kállai ellen, de Nagy Imre magára vállalta a cikket. Az ügyész, a bíró nem hitte el, hogy az írás egy parasztember műve. Nem sejtették, hogy költővel állnak szemben, aki „a Nap ostoros legényé”-nek tartja magát: „Én vagyok az ostoros legény, / s viharlovaimat körbe hajtom, / ha lángkarikásom elcsattan: / Tisza, Duna kicsap a parton.”

Börtön helyett halál

Két évre ítélték, ám az ítéletet végrehajtani nem tudták, mert testébe befészkelte magát a halálos kór. Még reménykedett, hogy meggyógyul, a baj azonban súlyosabb volt, mint hitték: gyomor- és bélrák. Már nem tudtak segíteni rajta, hazaküldték – meghalni.
„A holtak derese” című kötet előszavában Sinka István így ír költészetéről: „Én tudom bizonyosan, hogy ezek a versek méltóak arra, hogy beleáramoljanak a magyar irodalomba.” Igaz mércével mért!

– Ozsváth Sándor művelődéstörténész, nyugalmazott főiskolai oktató –








hirdetés