Klinikai eset

Klinikai eset
© Illusztráció: unideb.hu
Aki ünnep előtt kerül kórházba az nem mondhatja magát szerencsésnek. Mert mi a történet? Megy a leendő ápolt az ABC felé, egyszer csak a lépcsősor tetején, a szintkülönbségben megbotlik és irány az anyaföld, mert Debrecenben talán egy sima járdaszakasz sincs! Akkor jön a pofára esés, mint a magyar klubcsapatoknak a kupasorozatokban és már ott is vannak a mentők, irány a klinika! Réti János írása.

Ott kitömik tamponokkal, és orcája L-s méretűről XL-re változik! Levegőzni nem tud, megpróbál átállni kopoltyúra, bár az csak a halaknak áll jól. A debreceni szerintem az ország egyik, ha nem legjobb, legszebb klinikája, nincs is más hátra, mint az ő segédletükkel helyrejönni, felépülni, meg ilyesmi. Gladiátorként lép a kórterembe, hogy aztán, mint a lepény, terül el a számára kijelölt ágy lepedőjén. Attól kezdve nézi a plafont, más dolga úgysem lévén. A szobatársak nem szólnak semmit, így aztán ő sem válaszol, senki nem tud senkiről semmit! Jó ez így, bár régen ez humánusabb dolog volt, de hát mire számítunk. Megszámoljuk, jó sokszor a szoba világítótestének fénycsöveit és az élet megy tovább. Azaz: menne, ha tudna! Hajnalban már halljuk a délelőttös ápolónők csivitelését a folyosóról és hétkor jönnek is, hogy ellássák a bajunk: utasítások repkednek a levegőbe arról, hogy mit csináljuk éppen: gyógyszer bevét, zuhanyozás, ágy megigazítás, készülődés a reggelire. Beindul az élet. A televízió senkit nem érdekel, de mindig be van kapcsolva, hogy valakit zavarjon. Jön a vizit, a reggeli, mert még lesz kettő. A vizitáló nem kérdez semmit, az ápolt nem válaszol, megvan az egyetértés. Aztán kezdenek elfogyni a betegek a kórteremből, jönnek helyükre újak. Nem mutatkoznak be, nem tudjuk, mi a bajuk, csak lefekszenek plafont nézni. A többiekből időnként kivesznek egy-egy tampont, amitől javul a helyzetük és közeledik a hazabocsátásuk napja. Semmi telefonszám csere, semmi „majd néha rád csörgök, hogy jól vagy-e”, vagy ilyesmi, hiszen úgysem csörögnek egymásra. Nem azért vannak, illetve voltak ott. Eltűnnek, ismeretlenül, ahogy jöttek. Legfeljebb mormolnak egy „jobbulást” a volt szobatársaknak! Legvégül egy idős bácsi jön. Leteszi a cuccát, pizsamába bújik, majd odamegy mindegyik ágyhoz, bemutatkozni. Megmondani hogy ki ő, hány éves és mi baja. Nyolcvanhatodikban jár, de még tudja, hogy kell helyet foglalni egy kórházban. Régről. Hátha még nincs minden veszve…

– Réti János –



Sporthírek






hirdetés