Kétszáz forint zsebbe, egy ruca ebédre

Ifjabb Pieter Brueghel alkotása: Az adószedő irodája jól illusztrálja az adófizetők helyzetét
Ifjabb Pieter Brueghel alkotása: Az adószedő irodája jól illusztrálja az adófizetők helyzetét - © Illusztráció: magánarchívum
Hajdú-Bihar – A korrupció miatt megszüntették az adóvégrehajtó biztosi tisztséget. Évszázados történetek Bihar vármegyéből.

Az adófizető ember „sem vármegye, sem militáris (katonai), sem földesuraság tisztjeinek semminemű ajándékkal nem tartozik, melyet jól elméjére kell adni…” – jegyezte fel Bihar vármegye egyik főszolgabírája 1771-ben. Azért azt is hozzátette: „ami Istené Istennek, ami a királyé a királynak, ami a földesúré a földes­úrnak kell adni serényen és zúgolódás nélkül.” Az idézet az adószedés elmaradhatatlan voltára és az ehhez kapcsolódó folyamatokban – úgy tűnik időről időre szükségszerűen újból – előforduló hivatali korrupció témakörére világít rá.

Két garas napidíj a behajtásért

Bihar vármegye fennmaradt iratanyagának jelentős mennyisége az adószedői hivatalban keletkezett, hiszen a törvényhatóság egyik legfontosabb feladata volt az állami és megyei adók beszedése. Szabályrendeletekben rögzítették az adószedés rendjét, határidejét, s az elmaradások behajtásának módját is. Az adóhátralékok behajtása a hivatalnak igen nagy terhet jelentett, ezért a 18. század közepétől végrehajtó biztosokat (commissariusokat) alkalmaztak, később pedig csak végrehajtó katonákat, akik részletesen kifejtett instrukciók alapján végezték munkájukat. A biztosok számára pl. a végrehajtás ideje alatt napi kétszeri két tál ételt és 1 icce bort kellett biztosítani, valamint 2 garas napidíjat. Az utasítás kiemeli, hogy a végrehajtást végzők az ételek közt nem válogathatnak, hanem „amilyennel a tisztességes gazda ember szokott élni, megelégedjenek.”

Az utasításokat azonban nem tartották be. Úgy látszik, hogy a nagy összegek beszedésével megbízott végrehajtó biztosok – és az őket segítő katonák – becsületessége erősen megkérdőjelezhető volt.

Bor, búza = békesség?

A vármegye 1753-ban hosszasan vizsgálta két biztos ügyét, akik hét bihari faluban követtek el visszaéléseket. Különösen Nyitrai Lászlóra volt sok panasz, aki 1750 és 1753 között hat helyen okozott károkat. Gyapjú faluban pl. a biztos hetedmagával mulatott, majd a település 200 Ft tartozását behajtva távozott. Az összeget azonban megtartotta magának, mivel az nem érkezett be az adóhivatalba. Így amikor egy másik biztos érkezett, a bíró félelmében újból kifizette a summát. Szentmiklóson 1750-ben hat alkalommal járt, ahol pénzt vett fel kölcsön – általában titokban, „discretioban” –, egy alkalommal pedig egymaga megivott 17 icce bort (egy icce=0,84 liter), amit végül a bíró fizetett ki a kocsmárosnak, sőt még egy 15 krajcár értékű keszkenőt is kapott. Nyitrai comissarius Keresztszegen is „gyakran megfordulván” egyszer egy icce vajat, másszor 4 icce bort, egy másik esetben pedig 20 polturát kapott. Itt annyi ajándékot kapott, hogy a helyiek már részletesen fel sem írták. Ezzel szemben Rojton rendszeresen lejegyezték Nyitrai „igényeit.” 1750-ben egy köböl búzát, egy bárányt és egy nyulat, valamint egy icce vajat kapott. Négy máriást is kért, amiből egyet később meg is adott, ám a fennmaradó összeget visszakérő bírót megütötte. A következő évben két csirke, egy nyúl és egy bárány volt az „ajándék,” máskor, ha a bíró bárányt nem tudott adni, a comissarius „megelégedett” a jószág pénzbeli értékével is. Sokszor a katonák is pénzben kérték a díjat, végezetül ebédre még egy „ruczát” is kívántak. A fentebbiek után nem meglepő, hogy a közgyűlés határozatban rögzítette a végrehajtó biztosi hivatal megszüntetését. Ezt követően az adószedést a bírák hatáskörébe utalták. Számukra a megyei rendelet kemény büntetést helyezett kilátásba a behajtás elodázására tett kísérletért.

Nincs új a nap alatt

Az adóhátralékosokat kalodázással, láncra veréssel, éheztetéssel (!) kellett teljesítésre kényszeríteni, legvégső esetben zálogolással lehet őket sújtani. Azt, hogy a végrehajtás továbbra sem működött tökéletesebben, bizonyítja egy újabb utasítás 1780-ból. Ekkortól katonákat rendeltek ki a behajtásra, akiknek az elmaradások teljes beszedéséig tilos volt a „korcsmákon mulatni,” ajándékot elfogadni, sőt, a nem együttműködő, vagy korrupcióra buzdító bírák viselkedését is jelenteniük kellett. Az adószedés a megyei adminisztráció egyik legfontosabb elemének számított. Az 1745-ben megalkotott vármegyei rendeletcsomag alapvetően négy téma köré csoportosítható: ezek egyike az adószedés menetének rögzítése. Már 1721-ben szabályrendeletet hozott a vármegye arról, hogy a katonai elszállásolások kivetése és az adókivetés megállapítása nyilvános gyűlésben történjék, s hogy a terhek egyenlő elosztása céljából – „az országban levő több nemes vármegyék módja szerént” – háromévente összeírást kell végezni. A vármegye 1745. évi – később többször megújított – szervezési szabályrendeletének több pontja vonatkozik az adózás szabályozására.

– Szálkai Tamás, levéltáros –


A lakosság különböző időpontokban törlesztett

Megyei összeírók és adószedők Az összeíró biztosok mindig előre kiadott utasítás alapján, meghatározott időpontban a „helység lajstromának” kézhezvétele után, az adott településen kijelölt helyszínen vették számba a – hit letételére kötelezett – lakosság vagyonát. Az összeírás alapján az adót a megyei jegyző utasítása szerint hivatalosan az adószedők és a szolgabírák gyűjtötték be. Az eredeti tervezet megváltoztatását az illetékes szolgabíró jelentése alapján a közgyűlés módosíthatta, vagy „rendkívül sürgető” esetben az alispán. Az adószedők által két példányban elkészített számadásokat a megyei közgyűlés jóváhagyása után kellett a Helytartótanácsnak továbbítani. Az adószedők hivatalának helyéül a közbiztonság szempontjából kiváló Váradot jelölték meg, „hogy a cassát valamely veszedelem ne érje.”

Falusi adószedők

A megye szolgálatában álló járási adószedők munkáját az egyes településeken működő – munkájukért cserébe adómentességet élvező – adószedők segítették, akik nyilvántartották a befizetéseket és elmaradásokat, de az adó beszolgáltatásáért végső soron a helyi bírák feleltek. Az 1745. évi statútum szerint a falu bírája tartozott minden jövedelemről a szolgabíró és egy esküdt előtt elszámolni. Az adót a bíró elvileg arányos mértékben, fejenként rótta ki, az országos és házi (megyei) adóbefizetéseket külön-külön, a „szegény embernél lejendő különös palétára” is fel kellett vezetni, tehát az adózónál lévő két palatáblára külön-külön írták fel az „egyenleget.” Sáránd mezőváros adószedőinek 18. század végi igen részletes lajstromai alapján tudjuk, hogy a lakosság különböző időpontokban törlesztett az ekkor negyedévente begyűjtött adóból. Ez a helyzet vélhetően a megye más településein is előfordult, legalábbis erre utal a bírák számára küldött, gyakran ismétlődő felszólítások sora a szolgabírák körleveleiben. Ennek ellenére a lakosok sok esetben nem tudták időre kifizetni a kirótt adóösszeget, amint erről a vármegyei jegyzőkönyvek és végrehajtási utasítások évről évre tudósítanak.