Séta Ceauşescu börtönében

Máramarossziget - A valamikori cellákban tematikusan mutatják be a rendszer áldozatává lett emberek sorsát.

Az erdélyi Máramaros megyében járva érdemes felkeresni az ukrán határnál fekvő Márama­rossziget börtönmúzeumát; az épületben a II. világháború végétől 1989-ig politikai foglyokat tartottak bezárva. Ma fotókból, dokumentumokból, használati tárgyakból rendezett kiállítások mutatják be a börtön életét és ezen keresztül bepillantást engednek az egykori diktatúra kegyetlenségeibe.

A hely hangulata

A belvárosban, egy sétálóutcában magasodik a felújított, rendbe tett, de így is komor épület; belépve modern előtérbe jutunk, ahol 6 lejért (kb. 400 forint) válthatunk jegyet az időutazáshoz. (Az első ijedelem itt érte kis csapatunkat a katonás szigorú és kimért pénztáros személyében, aki azonban távozáskor készséggel adott útbaigazítást további célunkat illetően.)

Az 1945 utáni, szintén diktatórikus rendszer kezdte politikai börtönnek használni az intézményt, mely csak egyike volt a későbbi Ceauşescu-éra hasonló létesítményeinek. Sétánk kezdetén egy térképen látható, hogy gyakorlatilag tele volt az ország az 1965-től 1989-ig hatalmon lévő vezető (leginkább vélt) ellenségeinek gyűjtőhelyeivel.

Áldozatok tablója

Bár az egykori rendszer embertelensége ismert, mégis megdöbbentő a részleteken keresztül szembesülni vele. Például az itt raboskodók neveinek és fotóinak sokaságával: falra írva és tablókon sorakozik a szinte véget nem érő lista. A valamikori cellákban tematikusan mutatják be a rendszer áldozatává lett tudósok, egyházi személyek, egyszerű földművesek, vagy írók, költők sorsát. Olyanok is a börtönbe kerültek, akiknek bűne az volt, hogy angolul tanultak, hiszen ezt nyilván azzal a szándékkal tették, hogy nyugati ügynökökkel konspiráljanak. Kiderül, milyen könnyen osztogatták a börtönéveket: egy férfi például három évet ült, aztán kiengedték, hazatért, s három nap múlva újabb 17 év büntetést kapott. Az épületben egyszerűen nem volt fűtés, a rabokat a hideg, a kevés élelem és a kemény fizikai kényszermunka tizedelte.

Az egyik legszomorúbb tárlat az itt raboskodó nőkről szól: fiatal lányok, család­anyák, nagymamák is a fenti megpróbáltatásokban részesültek – akár a semmiért. Az egyik dokumentum egy kamaszlány történetét eleveníti fel, aki iskolába menet mindig a börtön előtt haladt el. Valahogyan kapcsolatba lépett a rabokkal, megtanulta a Morze-jeleket, így kommunikált velük, s a fogvatartottak az ő levelein keresztül tudatták családjukkal, hol vannak bezárva. Sajnos, a lány lebukott és hét év büntetést kapott.

Az emlékezés lángja

A látogatók megnézhetnek egy kihallgatószobát és kimehetnek a rabok sétájára szolgáló udvarra is, ahol nem ám összevissza, hanem egy betontömb körül kialakított, kétoldalt fallal határolt úton lehetett róni a köröket. Végezetül gyertyát gyújthatnak az itt lévő emlékhelyen azokért, akik meghaltak a börtönben – becslések szerint a foglyok negyede nem élte meg a szabadulást. S bármilyen távolinak is tűnnek a hely egykori szörnyűségei, megkönnyebbülés kilépni a tágas sétálóutcára.

HBN-SZT