Képernyő: The Voice, avagy

Képernyő: The Voice, avagy
Mostanában – egy tévéműsor kapcsán – ironizálva konjugálok (igeragozok). Pláne, ha főnév. Így: én voice-k, te voice-sz, ő voice, mi voice-unk, ti voice-tok, ők voice-nak. Mert ha lúd, jó, ha kövér. Boda István jegyzete.

Így együtt hadd legyünk már mi is ennek az országnak a „voice-je”, hisz a péntek esténkénti hangzavarban fel se tűnik, ha odakántálunk a kiválasztottak szárnyaló orgánuma mögé. Afféle rejtett árnyékként, hogy az ő ottlétük még fényesebb legyen, s így igazi populáris együttlétet adjunk az új attrakciónak. S okkal, hisz nem babra megy a játék. A nyertes kemény milliókat vág zsebre, a luxusautóról és az exkluzív nyaralásról nem is beszélve. Ezért aztán már érdemes kinek-kinek kinyitnia a torkát, s behízelegnie magát a felettébb kényes ízlésű és nagy elvárású zsűri kegyeibe.

Együtt látván őket sokszor megfordul a fejemben: ez az egész úgy, ahogy van, már-már paródia. Kaján görbe tükre annak, amit az utóbbi időben a kereskedelmi csatornák nagy buzgalommal művelnek: tehetséggondozás. Egyik versengés még be sem fejeződött, már ott liheg a sarkában a másik. A két főkanális egymást előzve gyártja az ötleteket, s harsány erőszakkal teszi közé, hogy itt a nagy alkalom, nehogy elszalaszd már a lehetőséget, önmagad vagy a szerencséd kovácsa, sztár lehetsz, csillag, celeb, jelentkezz, jelentkezz, jelentkezz! S valamennyi botfülű, fahangú mind ott toporog a halhatatlanság előcsarnokában, s ha még lenne is egy-két igazgyöngy, azt a tülekedők úgyis maguk alá tapossák.

Némi rafinériával persze mindig el lehet fedni a látszatot. Például jól kell kiválasztani a zsűrit. Legtöbbször azok a délceg befutottak – hímnem-nőnem – mondják a verdiktet, akik szakmaszerte rangot vívtak ki maguknak. Vagyis, hogy ők már hivatásos előadók, jegyzett esztéták, a könnyű műfaj legendái. S az ő mutatványuk legtöbbször érdekesebb, mint a dalárnokoké. Ha kell, műbalhéznak, egymásra vicsorognak, leszólják a másik kegyeltjét, s mindezt inkább a kofa-hangerő zsivajával, mintsem a hozzáértés nyugodt higgadtságával. S ha megdicsérnek, hát azok az általánosságok és közhelyek sallangjaival úgy ki vannak csicsázva, hogy csak na. Ilyenformán: ez igen. Betöltötted a színpadot, megjelenésed üdítő, mozgásod irigylésre méltó, légköröd van, s ettől, illetve ezektől a halhatatlanság jelöltje úgy kivirul, mintha bazsarózsa lenne. De hogy ki mit s mennyit ér, abban nem nyilatkoznak az ítészek. Pontszám nincs, majd a közönség! Pedig miként szokás, ezt a számlaptárcsás véleményjelzőt erre találták ki.

Amúgy ez a szappanoperára hajazó versenysorozat olykor el-elszórakoztat. Legutóbb egy idevágó emlékem is előbukkant ifjúságom ködéből. Legénnyé cseperedett gimnazista voltam, s május elsejét a szokásos „madarak és fák napja” megünneplésének szenteltük. Az iskolának irány a Tisza-part, s ott a füzes szegte arénában akkora hangerőre srófolhatta ki-ki a maga képességét, amekkorára csak akarta. Az alkonyat aztán hazavert bennünket, s mindenki ment a saját faluja irányába. A mi utunk Kékcsén vitt keresztül, s ott B. Karcsi meghívott engem és S. Jani komámat egy délről maradt krumplilevesre. Éhünket vervén észrevettem egy hegedűt, amit az unokatestvér hagyott ott próbakoncertjét befejezvén. Felvettem, pengettem, s mert a húrok nem éppen követték az előírtakat, felhangoltam őket az „é-á-d-g” szabálya szerint. S mikor némi ferde dallamot is elővarázsoltam, Karcsi egész tűzbe jött s mondta: sehova, éjjeli zenét adunk a kislánynak. Ráálltam, s mikor már feljött a hold, odaóvakodtunk az ablak alá. Jani – így Karcsi –, te fogd az istálló ajtaját, mert a nagyapja ott alszik, s nehogy kijöjjön cirkuszolni. Lőn akként, mi meg a zsalu mellé álltunk, s megegyezés szerint rárántottam az „akácos út”-ra. Karcsi állt, hallgatott, s mikor már a középtáján jártam, bokán rúgtam, s mondtam: énekelj! S Karcsi elbődülte magát: egy ablaknál állj meg, cigány! Hát az „voice” volt. Dombrádon meg még Kisvárdán is lehetett hallani. Egész Kékcse talpra ugrott, a kutyák vonítani kezdtek, a nagypapa meg vasvilla után kurjongatott.

S végül, hogy a parvenüséget is meglegyintsük, gyanítom, hogy a „voice” valahol a latin „vox” szóban ringatja maga ősét. Nem lett volna hát ördögtől való, ha ez a műsorfolyam ezen „logó” alatt futja ki magát „Vox Hungariae!” Akkor valóban az lett volna, ami: Magyarország hangja!

Boda István








hirdetés