Képernyő: Szeptemberi áhítat
Feminin változataiban bálkirálynő, férfi alakjaiban világpolgár. Nyelvi zamatában persze magyarul hangzik a legjobban, de nem jön zavarba, ha nem az anyanyelvén sziporkáznak a mondatai. Művei tehát bárhol és bármikor élményszámba mennek. Így volt ez a Dunaszínház legutóbbi bemutatóján is, ahol talán legtöbbször játszott remeke, a „Játék a kastélyban” bűvölte el a nézőket. Ez a színpadi mű zseniálisan konvencionális és lenyűgözően virtuóz. Szinte minden figurája olyan szerepálom, amelyért színészek hada áll sorban, s a szerencsések ugyancsak dőzsölhetnek a sikerben. A kaposvári Csiky Gergely Színház saját készletéből merítve mutatta meg most országosan is, hogy műhelyében milyen igényhez szabják működésüket.
Ki ne tudná s mondaná fel a mesét? Vázlatosan és rövidre zárva, két ifjú szerelmest kell megmenteni egymásnak. Olyan áron is, hogy a hazugságból igazságot kell sajtolni, s a csalás csalárdságát visszaforgatni a fonákjába. Vagyis olyan látszatot adni a félreérthetetlen helyzetnek, mintha az a rászedett üdvét hordozná, s tapasztalatlansága áraként az érett és jócskán próbált szerelem karjaiban elringatni. S ehhez kell az alkotói zsenialitás, a színpadi tökéletesség, s az árnyék látványos visszafényezése, hogy az maga sugározzon glóriát a csalfa nőnemnek, illetve adjon kijózanító nyakleveseket a középkorú férfi elnyűttségének. S valójában ez a darab lelke, a belső lendület hajtórugója. Almády és Annie közös penitenciája az elkövetett bűn érdeme szerint. A nőre kisebbet mér Turai – ennyi elfogultság minden férfiban ott van hódolatot tévén a másik nem előtt –, a szertartás nagymestere, Almádyra többszörösét, épp előbbi elfogultságát magyarázván és tetézvén.
Szerencsénkre két jó színész oldja meg kitűnően a nem könnyű feladatot. Grisnik Petra érzékeny beleéléssel hol kacér, hol bűnbánó, ám nem volna Éva lánya, ha egy kis érzelmi provokációt bele ne csempészne Turait célba véve. S a férfi részéről visszakacsintó irónia a rendező, Mohácsi János érdeme, aki igencsak közelről és belülről ismeri figurái lélektanát. A legnagyobb szereplehetőség természetesen Almádyé. Kocsis Pál él is a lehetőséggel, s magabiztosan szikráztatja elő a Molnár Ferenc-i szöveg csípős és fanyar hajlékonyságát. Emlékeztetvén az olyan párosokra, mint Lőte Attila és Udvaros Dorottya, majd Lukács Sándor és Eszenyi Enikő. Persze játékukat nem kisebb művészek gardírozták, mint Márkus László, illetve Kern András, személyiségükkel adva a műnek még nagyobb nyomatékot.
Ha valami zavart, az az írói páros és az ifjú zeneszerző jelmeze. Remete Kriszta egy félbehagyott úriszabó-zsakettet álmodott rájuk, fehér cérnával azsúrozva ki az egyenterméket. A nézőket – a színházban – mindez hidegen hagyta, vastapssal jutalmazván az amúgy megérdemelt sikert. Ami hódolat Molnár Ferenc előtt is, aki nem véletlenül juttatja eszünkbe a legérzékenyebb évszak kapcsán a szeptemberi áhítatot. Vagyis A Pál utcai fiúkat, akik immár halhatatlanul vívják tündér-csatájukat a grundért, egy tenyérnyi kis hazáért. Ismerik-e őket, avagy emlékeznek-e még rájuk a velük mindenkor egykorúak? Ki tudja? Egy biztos: az, ami volt, köszönőviszonyban sincs azzal, ami van. De hogy mégis mindörökké legyen, az Molnár Ferenc elévülhetetlen érdeme.
