Képernyő: Szabadság vagy útilapu?

Képernyő: Szabadság vagy útilapu?
Ma reggel sem volt „Ma reggel”. És nem volt tegnap sem és tegnapelőtt sem, s ha a híreszteléseknek hinni lehet, nem lesz holnap és holnapután sem. A néző tűnődik, és azt kérdezi: szabadság vagy útilapu? Boda István jegyzete.

Az előbbi sejtésre: szinte képtelenség, hogy a közszolgálatinál egyszerre ment volna el vakációzni egy akkora stáb, mint amelyik a mindennapi „traccspartira” szakosodott, bár ma már minden lehetséges, hisz a nagy nyugat-európai demokráciák egyikében – Franciaország – egyszerre lódulnak neki a közalkalmazottak, s húznak a tenger felé láthatatlan radaruk parancsszavának engedelmeskedve. Van is ott ilyenkor akkora dugó, hogy egy okos magyar-fantázia akár milliárdos is lehetne az ügyesen rájuk beszélt díj közhasznú végösszegéből. A másik feltételezésre – útilapu – nem is érdemes szót vesztegetni, mert ha ne adj’ isten, úgy lenne, már rég azt dobolná minden ellenzéki hangerő, a szakszervezeti szervezettségről nem is beszélve.

Nem mintha hiányozna ez az utóbbi időben – mondjuk meg őszintén – eléggé ellaposodott műsorfolyam, csak hát a megszokás. A „korahajnalosok”, mint e sorok írója is, szinte reflexszerűen nyomták meg a távkapcsolót, s ha másnak nem, hát háttérzajnak építették be a hallójáratokba, mint az álom távolodó lépteit. S ha meg néha egy-egy bájos női hang saját és üde frekvenciáján oldotta fel a párbeszédes monotóniát, hát arra még a figyelem is jobban rárepült. A konkurencia nyilván örömmel nyugtázza a helyzetet. Tapsolni persze annyira nem érdemes, merthogy a mindennapi bulvár vagy a már-már végpusztulást vizionáló handabandák egyformán hajszolják a figyelmet a kiábrándulás felé. S ilyen összefüggésben talán még az a legjobb lépés, ha letakarítják a terepet.

Ilyenkor, igaz, a jó „szakfelelősök” kinek-kinek szétoszthatnák a maguk kárpótlási jegyeit. Nem ezt teszik. Inkább az „ingyencirkusz” lehetőségével élnek. Értvén ez alatt azt, hogy minden képernyő „retró”, amiért nem kell fizetni, ami ismétlés, ami a feledés lomtárában pihen. Javítsuk azonban azonnal magunkat: szerencsére sok időtálló és élvezetes érték is előkerül, amit a közszolgálati archívum őriz. A Mikszáth-művek, a Gárdonyi-adaptációk, hogy csak az utóbbi hetek élményeit említsem, szívesen látott ismétlések, akárcsak – s ezek fénytörésében – az Életképek, a Kérem a következőt vagy az angol klasszikusok: Pusztaház örökösei, A Forsyte Saga.

 

Más kérdés, hogy ki miben leli örömét, s értékrendjének hol van a tűréshatára. A kereskedelmi adók nem finnyásak, s mindkettőt próbára teszik. Helyszínelők, Döglött akták, Dr. House és a Csont, Poirot, Castle, hogy csak a jelesebbjeit említsem, árasztják el a képernyőt, helyet szorítva maguk közt olyan fényevesztett sorozatnak, mint a Szupercsapat meg a Baywatch érzékire hangolt filmmániája. S mindezt megtetézik azon hirdetések unalmas dömpingjével, ami nem pusztán önmaga, de a rafinéria bájába is úgy be van öltöztetve, mintha külön divattervező készítené el saját szabásmintáját. Holott egypetéjűségük semmi más, mint a sorozatgyártás konfekciója, s olyan közmegegyezéssel, hogy mindegyik csatorna ugyanabban az időben vetítse.

S mindezt teszi most már képi kultúránk és ízlésünk igénye szerint. Tízperces távolságokban, azt a pimasz fölényt érvényesítve, hogy nem a műsor ringatja a reklám bölcsőjét, hanem, hogy ő pénzeli a sugárzás anyagi és emberi feltételeit. Amiben, mondjuk meg őszintén, – sajnos – van is valami!

Boda István