Képernyő: Képmás

Képernyő: Képmás
© Fotó: Getty Imges
Vádolhat némi hűtlenséggel a fehér papírlap, hisz szokásos találkáinkat hétről hétre lemondtam, bár nem a magam csapodársága miatt. Valami más romlott el a kettőnk viszonyában. A körülmény lett rideg és kiábrándító, s úgy tűnt, hogy még csak esélye sincs a boldog párbeszédnek. Boda István írása.

Csatatér lett a képernyő, ahol a rossz és még rosszabb szavak lőporfüstje csíp, s a csatornák lövészárkaiban ádáz ellenfelek vívják a maguk gyűlöletütközetét. Hangosan, zajosan, lármásan. Márpedig a latinok nem véletlenül mondták, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák. Elkerülik Mars mezejét, s inkább a Vesta-templomba járnak, hogy álmaik fölött őrködjenek, amelyben a remény üde zöldje mégis azzal kecsegtet: a katonák majdcsak leszerelnek. A magunk hasonlatában persze erre még nem fogadnék, ám a felhangok hamis facsarjai, ha mást nem, hát az iróniát kisajtolják magukból.

Gyermekkorom mozireprízének legfakulatlanabb darabjai a tanyasi veszekedések. Főként az asszonyok szájtépését örökítette meg az emlékezet felvevőgépe. Leginkább unalmukban hódoltak ennek a műfajnak, s elég volt egy-egy gyerekvisítás, amelyik a másik pulya hajrántása miatt szökött magosba, máris csattant akkora szózengés, hogy a vasvilla megállt a trágyázó gulyáslegények kezében. De hát ennek a hajcihőnek megvolt a tündéri bája és koreográfiája. Olyan ihletetten zendítettek rá az ocsmány szavak litániájára, hogy a hallgatóságnak tátva maradt a szája. Igencsak értettek hozzá, hogy a másikat miként pocskondiázzák, ám valami született és érzékeny dramaturgiától vezérelve a maguk szövege után lehetőséget adtak a másiknak is a viszontdörgedelemre. S ha kiordították magukból az aznapi szerepszöveget, fordultak a négyeskonyhára, s készítették az uruknak a sovány pergelt levest.

A mai hitvitázók? Halvány fogalmuk sincs a pusztai szabályról. Mint kutya a koncot, úgy tépik ki egymás szájából a félmondatokat, s egy-egy kemény főnévvel vagy vaskos jelzővel úgy csapják orrtövön a másikat, hogy csak úgy koppan. Ezért szeretem én azt a felhozatalt, amikor az „egyakol” kiválóságai hintik a maguk fennkölt igéit. S e téren kétségtelenül a Havas-csapat az etalon. Olyan egyetértésben és hévvel tudják szapulni a „másikokat”, mint a patak menti menyecskék anno a szennyest, hogy az a piszok vérszívó még a gatya korcában is megkapja a magáét. S bármilyen furcsa, ezek láttán-hallatán lesz rosszkedvünk teléből januári tavasz, izgága napsütés. (Csak meg ne legyen a böjtje.)

Na, meg ami derűt fakaszt bennünk, például egy olyan teleregény, mint a „Zorro”, valamelyik latin-amerikai műhely művészi kincstárából. Imádom a sorozatot. Ezt a spanyol legendát jobban nem is lehetne karikírozni, mint ahogyan a mi alkotóink teszik. Pedig a végtelenített semmi tele van indulattal, szerelmi hévvel, ármányos és színes fordulatokkal. A népi hős természetesen földesúrfi, s olyan furmányosan álarcozza magát, hogy az az őrült „parancsnok” képtelen rájönni a kilétére. Pedig hát csak a szemén van egy kis bársonytakaró, s aki az első pillantásra nem leplezi le kilétét, hát az még az idiótánál is idiótább. De ez benne a lebilincselő.

Nekem leginkább a márkinő a kedvencem. Mennydörgős Juliskára emlékeztet. Szegényre nem lehetett azt mondani, hogy „szerelem-gyerek”; mikor egy részeg orosz katona „gyévuskára” vadászó indulatában meglátta, egyből kijózanodott. S úgy lökte magát nyeregbe, hogy még a borosüvegről is elfeledkezett. Amúgy remek figurája a sorozatnak, s annak ellenére, hogy ő a királyi hűséget képviseli, ugyancsak le akarja törni a kiskirályi szarvakat. Merthogy abból mindig és mindenütt van épp elegendő. S a visszapárhuzamban épp ezért van valami groteszken egybevágó, s akár hazai jelenünk képmása is visszatükröződik benne.

– Boda István –








hirdetés