Képernyő: Kék fény

Képernyő: Kék fény
Külön műsorra tartanak igényt a közszolgálati televízióban a jelenkori bűnesetek. Van belőlük elég. S nem is akármilyenek. A kis csip-csup lopások, betörések, zsebtolvajlások csak apró szikrái azoknak a nagy bombarepeszeknek, amelyek nem csak a sértettek körében húzzák meg a lélekharangot. Boda István jegyzete.

Országos gyászt és indulatot váltanak ki egyszerre, s az emberben csenddé mélyül a gyász, amely egy-egy esemény tragikus utóéletével vet árnyékot mindegyikőnk feje felé. Mostanában meg szinte két, egy tőről fakadt borzalom rázza meg a közvéleményt. A „szerelemféltés” okán szinte egymás kezébe adják a kést a féltékenység megnyomorítottjai, s oltják ki a másik életét, elvakult hóhérkodásuknak engedelmeskedve. S még csak esélyt sem adnak a másiknak. Hússzor, harmincszor is lecsapnak, hogy aztán testükön is próbaszúrást végezvén azt üzenjék a közvéleménynek: önnön magunknak sincs kegyelem. Persze oly sokszor kiderül, hogy van, s a seb, amely saját bűnbánatukat is kivérzi, nem is halálos.

A szerelmi háromszögek csúcsának borotvaéle persze bármikor felkínálja a tragédiát. Emlékeim mozivásznán épp e sorok papírra vetése s a téma elemzése közben játszik vissza az az esemény, amely akkoriban mélyen megrázta szinte egész Debrecent. A színhely az „Alföldi-palota” egyik összkomfortja, a szereplők a férj – hivatásos katona –, a feleség – gyönyörű fiatalasszony – s a harmadik. A gyanú leleményes, s mivel a házastárs sejtett valamit, kegyetlen cselt vetett. Nyílt parancsot másolt magának, amely Pestre szólította, s annak engedelmeskedve este vonatra is szállt. Párja játékos és érzékeny évődéssel búcsúzott, s még onnan az állomásról gyors telefon a harmadiknak.

A végzet azonban kegyetlen tréfamester. K. J. – valamikor osztálytársam volt – nem utazott el. Leszállt a vagon másik oldalán. De adott időt a légyottnak, s ahogy sejtette, „in flagranti” kapta a szeretkezőket. S innen már csak a sötét végkifejlet. A szolgálati fegyver kivégezte a szeretőt, majd arra célzott, akinek a keze a ravaszt irányította. Az asszony? Felhívta az anyját, s tárgyilagosan, a halálba indulók nyugalmával közölte a történteket, aztán már csak a dörrenés visszhangzott a telefonban. A sors fintora: a férj életben maradt. A golyó „gellert” kapott, s úgy ment át a koponyáján, hogy semmi olyan szervet nem sértett, ami végzetes lehetett volna.

A „Kék fény” tragikusabb oldalhajtása a nemi erőszak. A „Zsanett-ügy” még ki sem hűlt, máris újabbak sarjadtak annak másolataként. Mellesleg: az öt rendőrt a bíróság felmentette. Valahogy úgy, mint Gyurcsány Ferencet, a sukorói ügyben. Bizonyítottság híján. Hát, ez ellen akarnak ők öten akár Strasbourgig is elmenni. Jómagam azóta sem értem: a „rebiszes” legények – holott ők nem is közlekedésiek – miért állítottak meg egy törékeny nőt, hajnalban, Budapesten? Terroristát gyanítottak benne? Majd Franciaországban talán csak elmondják! Igaz, elmaradt a drámai végkifejlet. Nem úgy, mint a fiatal pszichológusnő, avagy a megalázott német asszony esetben, aki saját házában lett a gyalázat elszenvedője.

A dráma vagy az események előélete sajnos üzenetértékű is. Íme egy a halhatatlanság emlékkönyvéből: „A sötétben mozdulatlanul feküdt Franya. Fejét pokrócba burkolták, szoknyáját széttépték és melle fölé gyűrték. Egy kozák nem is nézve cimboráira, keszeg mosollyal ment a falhoz, átadta helyét a soron következőnek.” S így tovább, mind a huszonvalahányan, hogy mindenki kiélvezkedje magát a lengyel szobalányon. S aki nem tudná, a jelenet Solohov regényeposzából, a Csendes Donból való, s nekünk azért félelmetes, mert ott van benne a következmény, amely majd valóságát a nagy háború rémlátomásaiban zúdítja asszonyainkra.

Akkor és azt persze akár úgy is lehetett tekinteni, mint a világégés adóját a kölcsönös sérelmekért. De ma? Úgy látszik, természetünk brutalitása sokszor megzabolázhatatlan. S a törvény azt csak büntetni, de jóvátenni sohasem tudja!

Boda István