Képernyő: Előjáték a szerelemhez

Képernyő: Előjáték a szerelemhez
Éva és János régi ismerősei a tévénézőknek. Mostanában szinte minden délután visszaköszönnek a Duna képernyőjéről. Miközben a szőnyegen cselgáncsozók mérik egymás erejét, ők bátorkodnak a nagy játék egy-egy szünetében felkínálni önnön életük látványát létezésük sűrű váltóláza tükörképeként.

Nem először, s nem utoljára. S bár, mint Déry Tibor „Befejezetlen mondat”-a, ez a történet sem jutott el a teljes végkifejletig, de így, félbemaradván is rengeteg tanulsággal szolgál mai valóságunk anamnéziséhez. S még akkor is, ha a lényeg leginkább stilizált, s a teleregények képlete szerint szövi mesévé szereplőinek a szociográfiáját. Már a cím is – Életképek – kéri a feloldozást epikája műfaji lefokozásáért. Pedig semmi szükség rá, a cselekmény helytáll önmagáért. A szereplők saját karakterükben s egymáshoz való viszonyukban is árnyaltak, sokrétűek. A drámai helyzetek éppúgy hozzátartoznak mindennapjaikhoz, mint a finomra szőtt érzelmek s a keményebb és érdes konfliktusok. A végletek természetesen hiányoznak belőlük, mindig felkínálva a menekülési útvonalakat, a hol gyöngédebb, hol harsányabb kiteljesedést.

Természetesen az események avagy a figurák életének a gyújtópontjában a szerelem áll. Az „érett kor” tapasztaltabb üzenetváltásában éppúgy, mint a kamaszkor váltólázában, a nőnemben megélt érzelmek áradásában csakúgy, mint a férfilét markánsabb, bár olykor ironikusabb kérkedésében. Például legjellemzőbbként pergessük vissza Éva és János egymásra találásának selyemfonalát. Igaz, ebben a párjátékban a szerző-rendező Horváth Ádám egy kicsit ravaszkodik. A séma nyomvonalát követi, s didaktikusan ütközteti és oldja fel az igencsak szimpatikus figurák egymás iránt érzett ellenszenvét, majd boldog vonzalmát.

Első találkozásuk szinte tragikus. A gépkocsibaleset csak a férfi józan jelenléte miatt nem következik be. Ám a vészhelyzet kihunyta dühöt szikráztat benne. A nő akkor és ott még visszahúzza a karmait. Bocsánatot kér, s bár ott van benne egy kis indulat-parázs, szánja-bánja figyelmetlenségét. A „balatoni ütközet” azonban már forralja az ellenszenv düh-hullámait. A szópárbaj keményen szikrázik, de még mindketten megelégszenek a gúny vaklármájával. A harmadik „félreértésnél” viszont már egy pofon is elcsattan, mintegy előlegeként annak, amit úgy hívunk: előjáték a szerelemhez. Bizonyítván, hogy ez a jó és tartós kapcsolat érzelmi cementje.

A kamaszok lelkivilága, hogy a témát variáljuk – már vagy még – nem ennyire komplikált. Szabályaiknak engedelmeskedve mihamar részesítik egymás a testiség örömeiben. S még csak egy könnycseppet sem morzsolnak kamasz-délibábjuk eltűnte miatt, mert ahogy a lány mondja: az osztályban már csak ő őrizte egyedül az ártatlanságát. Meg aztán – s ma már ez világjelenség – a felnőtté válásnak leginkább ez az előrehozott rituáléja.

Az „Életképek” társadalmi sarkköve persze leginkább a család. Ahogy együtt van, ahogy repedezik, ahogy széthullik darabjaira. Aztán, ahogy ezek romján hogy épül egy másik palota, egy meghitt fecskefészek, mert egy életünk lévén, mégiscsak az a célunk, hogy a lehetséges boldogságot megleljük önmagunk számára is. S ha sikerül, az vigasz az elvesztett illúziókért, ha nem, az a végleges kudarc rémképével is ijesztgethet.

S ennek a jelenkorúsága aligha vitatható, s az utókornak a tévéjáték olyannak mutat majd bennünket, mint amilyenek voltunk. Örömeinkkel, fájdalmainkkal, főként arról téve híradást, hogy a kor, amiben éltünk, nem volt hozzánk a legkegyelmesebb. Némi derűvel s humorral azért csak elviseltük, magunkat mutatván fel olyanok hiteles játékában, mint Hegyi Barbara, Kulka János, Kováts Adél, Rátóti Zoltán, Schell Judit, Gáti Oszkár, Csűrös Karola, Szacsvay László, Vári Éva és Garas Dezső. Nemcsók Nóra, Galán Géza, Herrer Sári. Akár dokumentumként, amiben – ha más nem – van érzelmi időtállóság.

Boda István

Címkék: , ,