Képernyő: Egy ránk hagyott eposz

Képernyő: Egy ránk hagyott eposz
© Fotó: Getty Images
Mi is lenne a képernyővel játékfilmek nélkül? S mi lenne a filmekkel romantika nélkül? A szerencsés kézfogón azonban mindkettő jegygyűrűt vált. A násznép koccintgat, s vagy meghatódik a történet sűrű sugarai alatt, vagy odaszegődik a hősök indulatainak a kardhegyéhez, s önmaga is büntet, feloldoz, igazságot oszt. S ez az édes egymásrautaltság szinte kortalan, s kíváncsiság örömét gyöngyözi ki minden változatában. Ebben van Jókai sikere reánk szabottan, Victor Hugo meg Alexandre Dumas általános érvényűsége nyelvi esélyük dicsfényében. Boda István írása.

Két kultikus film – Monte Cristo, Nyomorultak – úgyszólván sohasem kerül le a képernyőről. Már-már Columbóhoz és a Jóbarátokhoz hasonlatos a pályafutásuk, s a kereskedelmi adók éppúgy műsoron tartják, mint a közszolgálati. Legutóbb a Dunán követhettük figyelemmel – heti porciózásban – Edmond Dantes sorsfordulóit s annak árnyékaként az emberi jellemek pökhendi önfényezését s a társadalmi tabló nagy boltívei alatt a romlott kivagyiság szárnyalását, majd aláhullását. A sorozat ezúttal több tanulsággal s némi eredetiséggel is szolgált. A francia gyártású produkció például azon látszattal is dicsekedhetett, hogy a regény belső mozgásterét saját szemüvegük dioptriáján láttathatják mindenekelőtt. Olyasmit sugalmazván, hogy az örök bestsellert mégiscsak ők értik legjobban, s annak szöveg mögötti „rejtelmeit” feltárni a legavatottabbak.

Az eredményt akár némi iróniával is szemlélhetnénk, bár vitathatatlan: az értelmezés szabadsága lehetőséget ad erre is, arra is. Ezúttal például olyan végkifejletre, amely az „ÚR” imádságának gyönyörű paradoxona: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. If várának egykorvolt foglya, szenvedője fogadalmának eredményeitől elborzadva jut erre az elhatározásra, s magával is megbékélvén, a szerelem örök mítoszában lel vigasztalást elrontott éveiért.

Mondhatnánk, hogy talán nem is véletlen ez a végső megszelídítése a történet kemény hangütésének s a hős konok ítélkezésének. Mintha a korunk morális csődjére és végleteire adott válasz köszönne vissza, s akár csak metaforikusan is. Európai divat ugyanis, hogy mindenkit deresre, aki megbotlott! (A lovat is, holott négy lába van.) Tényfeltárunk, leleplezünk, s még egy ártatlan disszertációt, dolgozatot is perbe fogunk, s bele egész a földbe, holott mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Vagy bibliai példázattal: az vesse rá az első követ!

Nos, efféle ráfogások is kibonthatók a ránk hagyott eposzból, bár a könyv a maga változatában érvényes. Vagyis, a szó – a mi szavunk – elszáll, az írás meg megmarad. Hogy majd a jövendő megint önnön szavai szerint értelmezze, mert hogy a latin igazsággal érveljünk: habent sua fata libelli.

A változat legeredetibbje viszont a főszereplő kiválasztása. Ezúttal Gérard Depardieu-re osztatott a „gróf” érvénye, ami, mondjuk meg őszintén, több mint mulatságos. Színészünk kutya termetes ennek a börtönkoszton lefogyott figurának a megszemélyesítésére. A színész – nem tehet róla – mint egy több öles henteslegény, s képzeljük el, mekkora lukat kellett ásnia, hogy azon keresztül odavonszolja magát Faria abbé cellájához. Arról nem is beszélve, hogy két fegyőr azt a zsákot, amelyikben ő lapult, aligha bírta volna megmozdítani. Zárjelben: reászabottan igazán Jean Marais volt hiteles és illúziót keltő egy korábbi moziremekben. Karcsún, szikáran, a mozdulatok elegáns fölényével.

Végül a csattanó: a zárókép idilljeként Mercedes – Ornella Muti – és Dantes pancsikálnak egy nagyot a tengerben, s a hullámok kék gyöngyei mintha visszakapott boldogságuk távlatait ígérnék. Joggal, hisz van mit bepótolniuk!

– Boda István –