Képernyő: Egy kis mennyország

Aligha lehet kétséges: mindannyian vágyunk „egy kis mennyországra”. Egy tenyérnyi boldogságra, ami némi reményt és napsütést sugároz rosszkedvünk telére. Miért, miért nem olyanok vagyunk, mint egy lehangolt zongora. Egyikőnkben sem zeng az örömóda, idegünk húrjain inkább az Egmont-nyitány mély és sötét hangszíne vibrál.

A kor depressziója telített volna el bennünket? Ki tudja. A hírek gyászszegélye újból és újból árnyékot vet a képernyőre, s csak néma döbbenettel figyeljük az elektronikus hírversenyt, hogy egy ámokfutó itt ennyi, egy másik idegkezelt ott annyi embertársát végezte ki, nálunk a felnőtt fiú késsel tetoválta halálra az édesanyát, a túlhajszolt gépkocsivezető halálba küldött egy vétlen családot, s akkor még a megerőszakolt nők sikolyáról és az ártatlan civilek tragédiájáról nem is beszéltünk. Persze, hogy ebben a tragikus napi szőnyegbombázásban mohón kapcsolunk az amerikai ígéretre, miszerint egy egészen friss keletű vígjáték hangolja fel majd kedélyünket.

Némi gyanú akkor ébredt bennem, amikor hangulatomat előkészítendő elolvastam az egyik tévéműsor ajánlatát. Ezt: „A reklámszakmában dolgozó Marley (Kate Hudson) vadóc, fiatal nő. Hódításai ellenére nem képes átadni magát a szerelemnek, általában humorral öli el komolyra forduló kapcsolatait. Amikor orvosa (Gael Garcia Bernal) rákot diagnosztizál nála, nem adja át magát a betegségnek, hanem egyre elmélyültebben keresi a boldogságot.” Hogy lesz ebből egy kis mennyország? – ironizált bennem a kétely, ám ismervén az ilyen előzetesek bugyuta közhelyeit, csak nekivágtam, hogy kedélyem luxusát visszaigazoljam. Bár ne tettem volna.

Kétségtelenül elég vidámnak tűnt az az állítás, hogy a reklámszakmában dolgozó Marley vadóc, fiatal nő. Mert nyelvünk képletében az, hogy „vadóc” leginkább a kamasz égtájakra hajaz, s az egy telebélű, persze még jó mozgású nagymamára nemigen érvényes. Viszont, ami szerelmi életét illeti, stimmel. Igaz, nem vígjátéki tálalásban, merthogy a rákkal megvert menyecske, ha ki is védi az érzelgős amerikai motívumot – Love story –, csak ott őrzi tudatában, sőt legtöbbször kedélyében is a végkifejlet tragikumát.

Viszont – s ez kétségtelenül nem a szokvány –, sajátos gyógymód fűszerezi meg hősnőnk érzéki vadvágtáját. Kezelő orvosa egyéni receptúrát követ. Kemoterápia helyett „ágykúrát” alkalmaz. Szeretkeznek agyba-főbe, fittyet hányva annak az etikai szabálynak, miszerint az orvos nemigen kezdhet szexuális viszont páciensével. Ez esetben ez nem érvényes, mintegy aláhúzandó „a kivétel erősíti a szabályt” igazságát. S mit ad Isten, a „testre szabott” gyógymód működik. S még akkor is, ha Marley kedélyváltozásai a partneren csattannak, merthogy a doktor már csak szakmai rutinból is tisztában van e betegség efféle fordulataival. Azzal viszont már aligha, hogy egy ilyen tragikus látlelet misztikus iróniával intézi el az egészet. Ami filmes trükknek tán érdekes, korunk jajszavának visszhangjaként viszont majdnem cinikus.

Szóval, miként annyiszor, a mi kis mennyországunknak lőttek ezúttal is. Marad a ránk szabott mindennap, s kissé elborzadva kell tudomásul vennünk, hogy lassan világunkban már az a vígjáték, ha valaki magában hordja a végzetet – egyébként mindannyian ott hordjuk –, a házassága gajra ment, legszűkebb családja a boldogtalanság étcsokiját fogyasztja mindennap, s ha akar némi örömöt, az ágy egyetlen mítoszához menekül. Szerencsénkre nálunk azért van vigasztalóbb is. A retró, mint a régi idők humora. Egykorvolt szilvesztereink kínálataiból például ki ne emlékezne derűsen Salamon Béla „sakkjátékára”. Az ő „kisemberi” méltósága arra tanulság, hogy kedéllyel, talpraesettséggel a lehetetlennel is megbirkózhatunk. Sőt, azt a reményt is keltheti, hogy egy kis mennyországra mégiscsak rászolgáltunk.

Boda István