Képernyő: DTK
Ekkor egy időre nagy lett a csend körülötte, majd egy új műfaj saját jogú szerzője és szerkesztőjeként – ahogy a közhely szófordulata mondja – berobbant az érdeklődés homlokterébe. A DTK egyik pillanatról a másikra népszerű műsor lett. Már a kezdet-kezdetén látszott, hogy a finom árnyalatok és a lélek érzékenyebb változatai mellett a témák mindennapi jelenidejével is rokonszenvez, s a riportalanyokat nem csak a siker érdekében válogatja meg. S a végkicsengés összhangja ezért harmonikus, saját egyénisége mindvégig úgy ad karaktert a párbeszédeknek, hogy abban semmiféle művi vagy mesterkélt zsurnalizmus nem érhető tetten. Remek kérdezőpartner, s ez a kamera előtti feszültséget azonnal feloldja és meghitté teszi. S amit igazán csak a nők tudnak az az arcjáték feminin elsőbbsége. Egy mosoly tündéri gyalogútja minden helyzetben olyan, mint a jó sorvezető. Bizton lehet belefogódzni, s ennek a fényváltozataiban ki-ki magabiztosnak tudhatja magát.Igazolásként a fentiekhez hadd tegyem hozzá saját élményeimet. Hogy kik világítanak vissza azóta is a képernyőről? Sokan. Például az az „illat-szakértő”, aki remek fordulatokkal tárta elénk a parfümök rejtelmeit. Az eseménynek már önmagában véve is volt valami derűs légköre, ám igazi íve a befejezés csattanójában emelkedett magasra. Annak a humora ugyanis legalább olyan egzotikus fűszer volt, mint maga a mutatvány. Messziről jött ismerősünknek a „szatmári szilva” aromáját kellett „megorrontania” a „lakmusz-alany” kezefején. Zavarba jött s mondta: nem érez semmit. Viszont, mikor megitta, annál inkább. Az ötvenfokosra főzött nedű ugyanis egy gyanútlan idegennek akár a lórúgás. D. Tóth Krisztának azonban helyén volt az esze és a kedélye. Benyakalta ő is a kontyalávalót.Idézzük meg Stahl Juditot és Pálfy Istvánt is, mint az egyik adás főszereplőit. Mindkettő kiváló tévés személyiség. Rég volt idők emlékeként a beszélgetés fordulatai nem csak őket szórakoztatták. A néző szinte látta is, amit megidéztek. Pálfy jelenlegi polgári státusa reményem szerint csak átmeneti. Ha nem így lenne, vele egy újságíró dinasztia fejezné be legendás pályafutását. A nagyapa a „Debrecen” című újságot jegyezte főszerkesztőként, a nagybáty, József párizsi tudósítóként újságírásunk jóhírét, s utána főszerkesztette a Magyarország című hetilapot. Az apa, István rendszeres színikritikusként dolgozott a Hajdú-bihari Naplónak, majd az angol fővárosból, ahol négy éven keresztül egyetemi oktatóként dolgozott kéthetes időközönként küldte „Londoni leveleit” a olvasók nem kis örömére.S végül, ami feledhetetlen, az a végjátékában is felemelő és megrendítő. Garas Dezső utolsó főszerepe. Ki hitte volna, miközben a szeretetteljes nagyapa az unokáról beszélt szívmelengető kedvességgel, hogy már az angyalszárny suhog felette. Elment, de amit itt hagyott az a visszavonhatatlan remény az emberszeretetben. S ez, innetől kezdve D. Tóth Krisztina ars poetikája is!
Boda István
istvan.boda@inform.hu
